|| Harmincadik fejezet ||

5 komi után új! :)

Tisztán hallani lehetett Scoo és Kenny párbeszédét. Éppen azt vitatták, hogy ki ordítson kinek a fülébe. Bocs, kispajtás, ez most nem fog összejönni. Miközben mellém lopózott valamelyikük, azon agyaltam, hogy mikor vessem be az ellentámadásom. De mikor erre került a sor, már magától jött az egész.

Éreztem, hogy valamelyikük – ha jól hallottam Scoo – felém hajol, és ekkor hirtelen kitágítottam a szemem, és ráordítottam.

- B**dmeg! – ugrott hátra ijedten, én pedig elnevettem magam. 

- Öcsém! – hüledezett Drin oldalán Kenny is. – Kölyök, nem vagy normális. – fogta a szívét.

- Mi van, te is megijedtél? – vigyorogtam, miközben fuldokoltam a nevetéstől. 

- Király voltál. – tartotta a tenyerét Drin nevetve, én pedig beleütöttem. 

- Kenny, ez volt az utolsó, hogy ezt csináltuk. – kapkodta a levegőt Scoo. Igen…elég sokszor ébresztettek már így…

- Rossz megtapasztalni a saját fegyvered? – vigyorogtam győzedelmesen. 

- Rossz, de legalább igazán meggyőződtem, hogy milyen csodálatos vagyok. – vigyorodott el. 

- Azért annyira nem jó taktika. – csillapítottam örömét. 

- Tudod…- gondolkodott el. – De. – kacsintott rám. – Mióta vagytok fent? – ült le az ágyra. 

- Max. 5 perce. – vontam vállat.

- Egy óra múlva itt lesz a limó. Koncerttel kezdünk. – vette át a szót Kenny. 

- Én is megyek? – ült fel Drin. 

- Úgy gondoltuk, hogy felesleges. Ryan és Nicol is itt maradnak. 

- Ne. – vágtam közbe ijedten. – Komolyan nem jön? – kezdett el gyorsabban verni a szívem, és kezem automatikusan Drin felé igyekezett, aki összefonta ujjainkat. 

- Minek jöjjön? Nincs sok értelme. – vont vállat Scoo. 

- Neked nincs. Nekem elég sok… - nyomatékosítottam minden szót.

- Nem ülhet Audry végig egy koncertet és egy dedikálást csak azért, mert te azt akarod, hogy ott legyen. – szólt közbe Kenny. – Hacsak… 

- …Audrynak nincs ellenére, hogy jöjjön. – folytatta Scoo. Reménykedve és egyben kérlelve néztem szerelemre.

- Hogy hagyhatnám őt egyedül? – mosolyodott el, és vállamra dőlt. Ettől máris több kedvem volt az egész koncert és dedikálás dologhoz. 

- Köszönöm. – adtam puszit a hajára, és átöleltem a derekát. 

- Akkor egy óra alatt készüljetek el. Nem több. – emelte fel a mutatóujját Scoo, majd intett Kennynek, és mindketten elhagyták a szobát.

Audrina szemszöge

Bő fél óra alatt sikerült elvégeztem a reggeli teendőimet, és az öltözést. Egy fehér csőnadrágot vettem fel, felsőnek egy bézs pólót, rá egy fehér, vastag, gombos kardigánt, aminek a gombjai a mellem alatt kezdődtek. Az egészet egy fehér, vékony sállal kombináltam, aminek az alját bedugtam a kardigán alá. Cipőnek a vajszínű bokacsizmát vettem, amit múltkor vettünk Justinnal.

- Na, én jövök! – toporogtam a tükör előtt, és azt vártam, hogy Justin kiálljon belőle. 

- Pillanat. – nézett rám vissza a tükörből, majd tovább állítgatta a haját. 

- De te már jó vagy. – nyöszörögtem. – Én még a hajamat se csináltam meg.

- Oké, oké, gyere. – fordult meg, és egy rövid puszit adott ajkaimra, majd mikor el akart menni mellettem, hirtelen megtorpant, és visszaállt elém. Kezeit derekamra simította, és kicsit távolabb állt tőlem, majd rendesen végignézett rajtam. Miután másodjára is végzett, felnézett a szemembe. – Imádom. – harapott mosolyra görbült ajkába. – Fogalmam sincs, hogy lehet valaki ennyire csábító. – döntötte oldalra a fejét, és olyan „mindjártelolvadok” pillantással vizslatott.

Majd tekintete megakadt ajkamon. Akaratlanul is elmosolyodtam, mire közelebb lépett, ezzel egy időben kezét derekamról fenekemre vezette. Kezem automatikusan mozdult, és átkarolta a nyakát. Tudtam mi fog jönni, amitől lábam már előre megremegett. Kezét felsimította nyakamig, ezzel még jobban húzva az időt, mialatt nekem egyre gyorsabban kezdett verni a szívem. Alulról hajamba túrt, és közelebb vont magához, majd lágyan megérintette ajkaim. Olyan óvatosan, olyan édesen, és olyan elképesztően csókolt meg, hogy a testem minden porcikája beleremegett, szívem pedig heves dobogásba kezdett. Annyira fantasztikus érzés volt…teljesen belebizseregtem. Hihetetlen, hogy ennyi csók után még mindig érzem azt a varázst, amit az első csóknál.

És sajnos mint minden csóknak, ennek is véget kellett érnie. És mint általában, most is levegőhiány miatt kellett abbahagynunk.

- Ilyenkor már csak egy dolgot szeretnék. – zihálta ajkaimba, és homlokát az enyémnek döntötte. 

- És mi lenne az? – mosolyogtam, és azon voltam, hogy lenyugtassam a tüdőm. 

- Megtölteni a tüdőmet magától újratermelődő levegővel, hogy ne kelljen elválnom. – harapott ajkába.

- Arra nekem is szükség volna. – túrtam selymes hajába, ami lágyan cirógatta a kezem. – Na, engedj készülni. – kaptam hirtelen észbe. 

- Negyed óra múlva bejövök, és ha nem leszel kész, akkor egy csókkal kell fizetned. – engedte el a derekam, és vigyorogva az ajtó felé indult, de gyorsan elkaptam a kezét. 

- Ha negyed órán belül kimegyek, akkor te fizetsz. – haraptam ajkamba, és felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Megbeszéltük. Óra indul. – kacsintott rám, mire elengedtem a kezét, ő pedig az ajtó felé kezdett hátrálni. Mosolyogva fordultam a tükör felé, és végre hasznát tudtam venni az eddig tenyeremben lapuló sminkeknek. Gyors, mégis precíz mozdulatokkal tettem fel a sminkem, ami egy egyszerű tus-ceruza-spirál összeállítás volt, valamint előtte egy kis púderrel tettem egyenletessé az arcom színét.

Fújtam magamra a kihagyhatatlan Someday-ből, majd az éjjeliszekrényem felé vettem az irányt. Amint megláttam rajta a kedvenc nyakláncom, úgy döntöttem, kicserélem a sálat. Levettem a nyakamból, és helyette felvettem a láncot, majd azt is, amit Justintől kaptam karácsonykor. Még szerencse, hogy tegnap nem volt rajtam, mivel a benne fekvő J betűből biztos kikövetkeztettek volna valamit…

***

- Szurkolok. – mosolyogtam Justinra, ám a nagy hangzavartól szinte csak tátogásnak hatott a hangom. Egy pillanatra koncentrálva bambult rám. 

- Rendben. – beszélt bele a mikrofonba, majd elmosolyodott, ami azt jelentette, hogy visszatért a valóságba. – Szurkolsz? – nézett rám reménykedve.

- Szurkolok. – mondtam újra mosolyogva. – Ügyes leszel. Mindig az vagy. – bíztattam. Nagy levegőt vett, majd kifújta. 

- Köszönöm. – mosolygott rám hálásan, majd megszorította egy pillanatra a kezem, ami a csókot helyettesítette. Valamit ki kellett találnunk, hogy ki tudjuk mutatni az érzelmeinket, hát mi ezt találtuk ki. Mosolyogva visszaszorítottam a kezét.

- Justin! – kiáltott Scoo.

- Megyek. – fordult hátra, majd vissza rám, és egy szomorú sóhajjal, mégis mosolyogva távozott. Mielőtt teljesen eltűnt volna, még egyszer hátrafordult, én pedig felmutattam keresztbe font mutató-és középső ujjam.

- Köszöntsük a színpadot JUSTIN BIEBERT! – mondta be a műsorvezető, mire a sikítozó tömeg kétszer jobban kezdett sikítozni.

- Sziasztok, srácok! – ment fel a színpadra szerelmem, és megszokottan lépdelt a színpad deszkáin. Scoo egész jó helyre állított be, innen mindent látni lehetett. – Köszönöm, hogy eljöttetek erre a kiskoncertre. Örülök, hogy ilyen szép számban keltek el a jegyek, és ha már itt tartunk, és mielőtt bármibe is belekezdenénk, szeretném nektek elmondani, hogy a koncertből befolyt összeget egy Afrikában működő alapítványnak fogjuk adományozni. Tehát többszörösen is köszönöm nektek, hogy itt vagytok, mert ezzel mindannyian tettetek valamit mások egészségéért, mi több életéért. – mondta el a kezdőszöveget Justin, és látszott rajta, hogy szívből beszél. Ezt nagyon tudom benne becsülni. – Lenne egy kérdésem. – torpant meg hirtelen, és a közönség felé nézett, akik őrülten sikítoztak. Annak ellenére, hogy tényleg egy kiskoncert volt, és alig voltak többen 500 embernél, mégis akkora hanggal voltak, hogy beillett volna egy nagykoncertbe is. Bár ebben az is segített, hogy eléggé visszhangzott az aréna. – Szeretnétek hallani a dalaim? – szólt a mikrofonba.

- IGEN! – sikított fel egy tőlem olyan 10 méterre álló lány, de persze nem ő volt az egyetlen, aki torkaszakadtából üvöltött.

Justin elmosolyodott, majd megfordult, és valamit beszélt az egyik táncossal. Aztán intett a DJ-nek, aki egyből benyomta a Favorite Girl-t. Ezen eléggé meglepődtem. 

- Kicsit eltérünk a megszokott sorrendtől, remélem nem bánjátok. – mondta a mikrofonba, míg egy kis „előzene” ment. A tömeg fele már sírt, a másik fele vigyorgott, csupán egy közös volt bennük: üvöltöttek. 

Aztán Justin énekelni kezdett, és az első hangoknál azonnal kirázott a hideg. Mosolyogva nyugtáztam ezt az érzést.

Nem tudom, hogy helyesen tettem-e, de úgy gondoltam, ez a dal nekem szól. Lehet csak túlértékelem ezt az egészet, és semmi jelentősége, hogy ezzel a dallal kezdtek, mégis ezt beszéltem be magamnak. És a kíváncsiság manója pedig fúrni kezdte az oldalam, és azt hiszem addig nem fog megállni, míg meg nem tudja az igazat. Igen, ez rám vall…

Miután Justin leénekelt 16 számot, zárva a Never let you go-val (amiről rögtön eszembe jutott az a nap, amikor Atlantában ketten elénekeltük ezt) és kihagyva a One Less Lonely Girl-t, fáradtan és izzadtan jött le a színfalak mögé. Egyből megindultam felé, de a mögöttem ólálkodó Kenny visszatartott a vállamnál fogva.

- Maradj itt. Mindjárt visszajövök. Vigyázz a kabátokra. – utasított, majd maga mögé toloncolt. – Kérlek. – tette hozzá mosolyogva, mire csak bólintottam, majd elment.

Leültem a mellettem lévő székek egyikére, és a szék karjára könyököltem. Kicsit elkalandoztam az egymást lökdöső fanokon, amint próbálnak minél hamarabb kijutni. Azt hiszem 3 kijárat van, tehát eltart majd egy darabig, hogy átcsődüljön a tömeg a dedikálás színhelyére.

- Szia. – hallottam egy félénk hangot magam mellől, mire felkaptam a fejem. Egy korombeli fiú állt előttem mosolyogva. 

- Szia. – köszöntem kedvesen. 

- Te ki vagy? Nem láttalak még. 

- Te ki vagy? – kérdeztem vissza válasz helyett. 

- Statiszta. – vont vállat. 

- Értem. – mosolyogtam. 

- Ki vagy? – kérdezett újból. 

- Miért? – ráncoltam a homlokom. 

- Nem láttalak még. – ismételte magát.

- Gondolom azokkal vagyok, akik most itt vannak. – mondtam egyszerűen, de igyekeztem kedves maradni. - Justin Bieber-rel? – tippelgetett. Na most ezen vajon mit nem ért? 

- Igen, mivel most ő koncertezett, ezért vele vagyok, mivel más híresség nincs itt, akivel legyek. – válaszoltam kissé durván. – Szóval igen, vele. – tettem hozzá lágyabb hangnemben, mosolyogva. 

- Értem. – bólintott.

- Miért érdekel? – kérdeztem kíváncsian, ám a mosolyt az arcomon hagytam. 

- Csak mert még nem láttalak. – ezzel a válasszal már kezdett kiakasztani. 

- A statiszták mindenkit látnak? 

- Fogalmazzunk úgy, hogy mindenkit ismernek, akik idejönnek.

- Én is idejöttem. – vágtam hülye fejet. 

- Bonyolult. – zárta le ennyivel. – Neil Humph vagyok. – nyújtotta a kezét. 

- Öhm…helló. – ráztam meg. Nem, nem mondhatom meg a nevem. Minél tovább marad titok, annál jobb. 

- Kicsi lány, gyere! – hallottam Kenny hangját. Megkönnyebbüléssel töltött el.

- Sajnálom, mennem kell. – mondtam, majd összeszedtem a kabátokat. 

- Örülök, hogy találkoztunk. – mosolygott. 

- Én is örülök, Neil. – mosolyogtam vissza, majd Kenny felé vettem az irányt. - Kicsi lány? – forgattam meg a szemem, mikor mellé értem. 

- Nem szólíthattalak a neveden. És jól tetted, hogy te sem mondtad meg. Büszke vagyok rád. – vigyorgott.

- Óh, kösziii. – legyezgettem magam, majd felnevettem. 

- Na, milyen voltam? – hallottam szerelmem hangját, mire rögtön felé fordultam. 

- Eszméletlen. Ahogy megmondtam. – mosolyodtam el mosolya láttán. Mikor mellénk ért, szinte megállás nélkül ölelt meg. 

- Öhm…Justin… - próbáltam kibontakozni öleléséből. 

- Nyugi. – suttogta, és szorosabban ölelt. Visszaöleltem, majd pár pillanat múlva elvált, és rám mosolygott. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el újra.

- Mehetünk dedikálni? – lépett mellénk Scoo. 

- Mehetünk. – ment el hirtelen Justin jókedve. 

- Túl fogod élni. – veregettem meg a vállát. 

- Vagy nem. – sóhajtott fel.

- Nincs nyöszörgés. Sipirc! – bökdöste Justint a kijárat felé. – Gyorsan írj, oké? Nincs kedvem órákat itt dekkolni. 

- Csak egyszer élnéd át az ilyet. 20 papír után simán kiáll a kezed. És egy nullát még rakj hozzá, aztán duplázd meg, és még annál is többet kellesz írnom. - motyogta szinte magának, de Scoo felkuncogott, amiből gondoltam, hogy ő is hallotta. 

- Scoo, ugye mára nincs több program? – nézett reménykedve Justin a menedzserére. 

- Nincs, de ha most nem írsz irtó gyorsan, akkor este is itt fogunk dekkolni, amihez valahogy csöppnyi kedvem sincs. – nézett rá szúrósan. – És ez célzás volt. – váltott jelentőségteljes pillantásra. 

- Óh, tényleg? – húzta szét a száját olyan mosoly félére. – Tudom. – forgatta meg a szemét.

- Na, meg is érkeztünk. – lassította lépteit Scooter, majd hirtelen mindannyian megálltunk, mikor egy kicsi csaj jelent meg előttünk. 

- Jó napot! – mosolygott. – Azt hiszem el kellesz a testőri segítség. – nézett Kennyre, miközben állával egy üvegajtó felé bökött, amin keresztül látható volt az óriási „belieber-tömeg”.

- Az a feladatom. – bólintott Kenny, majd Scooterre nézett. – Maradjatok itt. 

- Rendben. – bólintott Scoo is. – Aztán hajrá. – veregette meg Justin vállát vigyorogva, mire ő csak megeresztett egy „kedves” mosolyt. Ezen jót nevettem magamban.

- Túléled, nyugi. – próbáltam bíztató lenni, majd Scoohoz hasonlóan megveregettem a felkarját. 

- Én igen. A kezem nem biztos. – legyezgette az ujjait a szemem előtt.

- Ne nyavalyogj. Csak írj, és kész. Na, futás. – sürgette őket Scoo, mire csak elmosolyodtam.

Láttam Justinon, hogy neki is ugyanaz jár a fejében, mint nekem. Hiszen nagyon nehéz volt megállni, hogy ne érjünk egymáshoz úgy, mikor itt állunk egymással szemben. És ahogy láttam, neki is ez esik nehezére. De hát csak kihúzzuk ezt a napot. Estétől már úgyis megint egyedül leszünk. És ez a gondolatom megtöltött reménnyel.

Végignéztem, ahogy Kenny szinte maga előtt tolja Justint, akinek lerítt az arcáról, hogy semmi kedve ehhez. Megértem őt. Mert tudom, hogy nem azt nem szereti, hogy a rajongóknak kell írni, hanem azt, hogy írni kell.

***

Sikerült egy órát teljes unalomba végigtölteni. Meg kell vallaom, Scooter nem a legnagyobb társaság. Vagyis, nem is tudom. Csak most nem volt az. És pont ez a furcsa. Beszédes egy csávó, az száz, most meg szinte harapófogóval húztam ki belőle minden egyszavas válaszát. Na, lényeg a lényeg, túléltem. És csodák csodájára Justin is.

- Nem haltál bele, megmaradt a kezed, és még ember kinézeted van. Ennyi. – vigyorogtam Justinra, és pacsira tartottam a kezem, amibe nevetve beleütött a jobb kezével. - A ballal. – vigyorogtam továbbra is.

- Ne szivass, oké? – nyújtotta rám a nyelvét, majd a derekam után nyúlt, de amint rásimította, gyorsan el is kapta, és félve Scooterre nézett. – Opszi. – mosolyodott el félénken.

- Opszi. Az hát. – forgatta meg a szemét az illető. – Na, szedelőzködjünk, fiatalság. – bökött állával a széken pihenő kabátokra.

Mindannyian felvettük a kabátunkat, majd a kicsi csaj kíséretében az ajtóig mentünk, ahol elváltunk tőle. Scooter semmiféle figyelmeztető nélkül nyitotta ki az ajtót, és úgy tűnt, tiszta a terep.

Ám nem így lett.