|| Huszonhatodik fejezet ||

A következő rész 5 komment után jön!

Mielőtt válaszolhattam volna, még egyszer végignéztem a szobán. Amikor az ágyhoz értem, hirtelen két embert képzeltem oda. Egy korombeli lányt, és egy szintén korombeli fiút. Elmosolyodtam a fejemben megjelent képen, majd máris eldöntöttem, hogy kinek szánom a szobát. 

- Azt hiszem ez tökéletes Nicol és Ryan számára. – állapítottam meg. 

- Na ne. – nézett rám elképedve. – Én is megint erre gondoltam. – nevetett. 

- Királyak vagyunk. – vigyorodtam el, és pacsira tartottam a kezem. Felnevetett, majd beleütött.

- Megnézzük az utolsót? 

- Aha. – bólintottam, majd felálltam, és a kezemet tartottam. 

Mosolyogva ráfogott, én pedig felhúztam, majd ő vette át a vezetést, és tudatosan vezetett ki a szobából, egyenesen a következő szoba ajtaja felé. 

- Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondolsz erről a szobáról, mert nekem… - hirtelen elakadt. – Semmi. – rázta meg mosolyogva a fejét. Kérdőn néztem rá, de csak lehajtotta a fejét, majd mély levegőt vett, és komolyra váltott.

Bal kezét a kilincsre rakta, és maga elé tolt. Hátulról nekem simult, és jobb kezével befogta a szemem. 

- Justin…? – kaptam keze után. 

- Css! Menjünk be. Nem akarok szemtanúkat. – suttogta. Értettem a célzást. Hiszen a nappaliban voltunk, ahol Kenny és Scooter is ott volt.

Elindult, én pedig idegesen kapaszkodtam az alkarjába. Mindig is utáltam, ha eltakarják a szemem. Olyan, mintha bezártak volna. Szörnyű érzés. Hallottam az ajtó nyitódását, majd csukódását.

- Most már egyedül vagyunk. – motyogta, és biztosra vettem, hogy mosolyog. – Ééééés… - húzta el a szót, majd hirtelen levette a kezét a szememről. – Tá-dááá! – „énekelte”.

Amint megpillantottam a szobát, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Teljes mértékben elkápráztatott. Az aszimmetrikus elrendezése, és a maga egyszerűsége…awwh….teljesen odavoltam érte. Az egész szoba egész kicsi volt, ami kifejezetten tetszett, valamint színes. Olyan bolondos, de mégis elegáns. Egyszerűen csodálatos és elképesztően lenyűgöző. Túltett eddig mindegyik szobán. Ez kell nekem.

- Azt hiszem tudom, mit gondolsz, de azért mondd el. – karolta át a derekam, és velem együtt csodálta a szobát. 

- Ez…kell. – nyögtem ki nagy nehezen. 

- Tetszik? 

- Tetszik? Az nem kifejezés. – nevettem. – Máris beleszerettem. – döntöttem oldalra a fejem. 

- Hékás. – fordított maga felé, ezzel kilibbentve álmodozásomból. – Az enyém vagy, nem az övé. – durcogott.

- A tied vagyok. – mosolyogtam, és kezeim közé fogtam az arcát. – És te az enyém vagy. – adtam puszit a szájára. 

- Örökké. – kapott ajkaim után, mielőtt elhúzódhattam volna. Szenvedélyes csókunkat valami csörömpölés szakította meg. 

- Akkor kiválasztottad a szobát? – vált el mosolyogva. 

- Én ezt szeretném. – mondtam félénken. 

- Jó ízlésed van. – koppintott az orromra bohókásan. – Na, gyere, nézzük meg, mit csináltak már megint a többiek. – forgatta meg a szemét nevetve.

Szó nélkül ráfogtam a kezére, és hagytam, hogy vezessen. Amint kiértünk a szobából, megpillantottam a többieket. A kanapén ültek, és egy cseppet sem látszott rajtuk, hogy ők keltették volna a kellemetlen zajt.

 Justin felé fordultam, aki ugyancsak értetlenkedve bámult a többiekre.

- Izé…nem…nem hallottatok valami csörgést? – dadogott. 

- Audryyy! – kiáltotta Nicol, majd felpattant, és felé rohant. Megállás nélkül vetette magát az ölembe, és átkarolt. 

- Ó, szia, Nicol. – nevettem, és átöleltem. 

- Hallod, ez tök állat! – vált el, és ámuldozva nézett körbe. 

- Nekem mondod? – nevettem. – Láttad már a szobákat? 

- Még nem. 

- Mi már kiválasztottuk Justinnal. – néztem szerelmemre, aki csak helyeselve bólogatott. 

- A legnagyobbat, mi? – nyújtotta ránk a nyelvét. 

- Nem. A legkisebbet. – mondtam, mire csodálkozva nézett rám.

- Nekünk kis hely is elég. – vigyorodott el Justin, majd átkarolta a derekam, és magához húzott. – És mert mindkettőnknek az tetszett a legjobban. – tette hozzá. 

- Én azt a szobát képzeltem el kettőtöknek. – mutattam a középső ajtóra. 

- Ryan! Gyere, nézzük meg. – fordult Nicol Ryan felé, aki felállt, és felénk igyekezett. Adtam neki két puszit, Justin lepacsizott vele, majd eltűntek a szobába.

A nap további része hamar elment. Jól elütöttük az időt. Felkészítettem magam jó előre, hogy ne lepődjek meg a fürdőszobán, és a konyhán, de persze nem úgy történt, ahogy én azt szerettem volna. Ismét totál leesett az állam.

A konyha valami elképesztően jól nézett ki. A színek szépen domináltak egymással, és a bútorok különlegessége csak még jobban fokozta a szimpátiámat. Elképesztően nézett ki. A fürdőszoba pedig szintúgy. Maga az álomfürdőszoba.

Extravagáns berendezései, tükrös megoldása, és maga az összkép…Valami csodálatos. Velem ellentétben Justin ezt teljesen természetesnek vette, sőt még kritikát is alkotott róla. Szerinte hiányzik belőle a zöld. Jobban nézne ki valamilyen növénnyel. Hát, felőlem bármit mondhat, nekem így tökéletes, ahogy van. 

Ellentétben azzal, hogy otthon akár 10 perc alatt képes vagyok végezni a fürdéssel, most jó fél órát áztattam magam a forró vízben. Nagyon jólesett. Majd negyed óra alatt elvégeztem gyorsan az esti teendőket, például a fogmosás, az arcom ápolása, valamint leborotváltam a lábamat is. Nem volt hangulatom a gyantához. Majd felvettem a Victoria’s Secret selyempizsamámat. Háromnegyed óra után frissen, üdén jöttem ki a fürdőszobából. Bocsánatot kértem a többiektől, amiért ilyen sokáig voltam, majd a szobánk felé vettem az irányt.

Justin a teraszajtóban állt – háttal nekem - az ajtófélfának dőlve, egyik lába keresztezte a másikat, és csupán egy térdéig érő selyemnadrág volt rajta. Úgy látszik, egyre gondoltunk, mivel rajtam is selyempizsama volt.

Hangosabban csaptam be az ajtót, mint ahogy kinyitottam, így a zajra hátrafordult. Mikor meglátott, elmosolyodott.

- Nincs ott hideg? – aggódtam, és leraktam a cuccaimat a bőröndömre. 

- Esik a hó. – mondta, mire felkaptam a fejem. 

- Komoly? – vigyorodtam el.

Elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. Gyorsan mellészökdeltem, ráfogtam kezére, és kinéztem, de ekkor megakadt valamin a szemem. Döbbentem bámultam rá, majd Justinra néztem, aki elmosolyodott. De olyan furcsán mosolygott. 

- Mire készülsz? – gyanúsítottam meg, mire még jobban elmosolyodott. 

Értetlenül bámultam rá, de ő továbbra sem volt hajlandó válaszolni. Háttal nekidőlt az ajtókeretnek, és mosolyogva nézett rám.

- Oké, ebből nem sokat értek. – néztem rá szúrósan. 

- Gyere. – nevetett, és kezét tenyerembe csúsztatta. 180°-ban megpörgetett, így ismét szembetaláltam magam azzal, amin úgy meglepődtem. Egy kis medence terült el a teraszon, és teljesen kinyúlt New York felé.

Elindult felé, magával húzva engem.

- Öhm…Justin. Ugye nem…? – de nem engedte befejezni. 

- Ugye de. – mosolyodott el, és már csak alig fél méterre voltunk a medencétől. 

- Justin, nem hiszem, hogy egy jó ötlet. – markoltam meg szabad kezemmel a csuklóját, és megpróbáltam visszatartani. 

- Itt senki sem lát. Kérlek. – fordult velem szembe, és könyörgőn nézett rám. Mogyoróbarna szemei ismét úgy csillogtak, hogy képtelen voltam levenni róluk a szemem. Mintha valami drágakő lenne, ami erős mágnesként tart fogva.

Annyira elvesztem tekintetében, hogy nem is vettem észre, hogy Justin már a vízben van. Igazából ez csak egy következtetés volt, amit abból vontam le, hogy egy fél fejjel alacsonyabb lett nálam.

- Gyere. – mosolygott rám, mikor látta rajtam, hogy hezitálok. 

- Esik a hó. – néztem rá értetlenül. 

- A medence fűtött. 40°-os. Na, gyere már. – kérlelt.

- Nem tudom… - döntöttem oldalra a fejem. 

- Drin, kérleeeek. – húzta el a szót, és szomorú fejet vágott. Ajj, a fenébe! Pedig tudja, hogy ennek nem tudok ellenállni. Főleg nem a szemeinek. 

- Le fog érni a nadrágom. – találtam jó kifogást.

Elmosolyodott, majd egy lépcsőfokot lentebb ment, és lábamhoz hajolt. Ujjai közé csippentette a puha anyagot, majd precízen hajtogatta fel a szárát, egészen a térdemig, majd ugyanezt megcsinálta a másikkal is.

- Már nem. – egyenesedett fel, és még egy lépcsőfokot lentebb ment. Kezét hívogatón nyújtotta felém, majd megtette az utolsó lépcsőfokot is. Nadrágja átvizesedett, de csak a combja közepétől egy kicsit fentebb ért a víz. – Ha nem jössz, akkor behozlak. – próbált fenyegetni. 

- Mmm… Nem félek. – nyújtottam rá a nyelvem. 

- Au. Ezt fájt. – szisszent fel. – Ezt nem kellett volna. – nézett rám, majd egy gyors mozdulattal behúzott a vízbe.

- Justiiin! – sikítottam, és a második lépcsőfokról még idejében rugaszkodtam el, hogy a nyakában megkapaszkodva az ölébe tudjak ugrani. Felhúztam a lábam, így csak a nadrágom vége ért bele a vízbe. 

- Olyan bolond vagy. – nevetett, és szorosan átkarolta a derekam. – Vedd előre a lábad. – utasított, én pedig készségesen tettem ezt. Ügyesen előrehúztam a lábam, és szorosan átkaroltam velük a derekát. Szerencsére nem ért bele a fenekem a vízbe.

- Jobb lenne, ha belemennél nyakig, mert úgy nem fáznál. – hajolt el, hogy a szemembe tudjon nézni. Majd egy kicsit dobott rajtam, és keze derekamról hirtelen a fenekemre került. 

- Nekem is addig ér vajon a víz, mint neked? – néztem le a felszínre. 

- Igen, kábé. 

- Akkor lerakhatsz. – kezdtem el fészkelődni, de ettől csak szorosabban tartott magánál. 

- Nem kényelmes? – húzta el a száját, amitől hirtelen megmerevedtem. 

- Jus, én nem azért mondtam. – mosolyodtam el aztán. – Csak gondolom nem könnyű 52 kilót tartani. – fintorogtam. 

- Pedig nagyon is. – ellenkezett.

- Szólj, ha elfáradtál. – figyelmeztettem, majd nekisimultam, államat a vállára helyeztem, és lehunytam a szemem. 

Nagyon egyszerű volt élvezni a pillanatot. Justin karjai közt lenni, érezni őt, érezni az illatát, érezni, hogy itt van velem. Nagy szükségem van erre. 

Éreztem, ahogy lassan elindul befelé a vízbe, az én lábam pedig egyre magasabban vizesedik be.

- Justin, ez mélyül. – néztem hátra, majd tekintetem visszavezettem Justinra, aki teljes nyugodtsággal haladt egyre beljebb. 

- Tudom. – mosolyodott el. 

- Vizesek leszünk. – mondtam riadtan. 

- Ne parázz már, Drin. – nevetgélt halkan.

A víz felszíne már elérte a fenekemet, amikor a medence közepénél voltunk. Egyre szorosabban kapaszkodtam Justinban, és idegesen bámultam a felszínt. Justin hirtelen megtorpant.

- Figyelj… - suttogta, mire rá kaptam a tekintetem. – Én… - kezdte, de nem találta a szavakat. Kis idő után mély levegőt vett, és újrakezdte. – Most, hogy megint munkába kell állnom, jelentősen kevesebb időm lesz rád. Lesz, amikor egész nap nem látjuk egymást, és lesz, amikor az egész napot együtt tölthetjük. Azt hiszem, hogy ez a kettő milyen arányban változik, azt te is tudod. – sóhajtott fel. – Ezért szeretnék minden egyes szabad percet veled tölteni. Megragadni minden alkalmat, hogy kettesben legyünk. Érted már? – nézett rám csillogó szemeivel. Valójában a válaszom lehetne az, hogy „ezt már eddig is tudtam”, de nem lehet ez a válaszom. Lehet, hogy tudtam, de nem vallottam be magamnak, amit úgy veszek, mintha nem tudtam volna. Bonyolultnak látszik, pedig egészen egyszerű. 

- Igen. – bólintottam könnyedén. – De nem vagyok biztos benne, hogy a szabadidődet rám kellene pazarolnod. – ráztam ezúttal a fejem. 

- Manóm… - csóválta mosolyogva a fejét. – Hát ennyire nem vagy tisztában azzal, hogy mennyire szeretlek? – nézett rám komolyan.

- Legalább annyira nem, mint amennyire te sem. – válaszoltam egyszerűen. 

- Audrina. – ejtette ki lágyan a nevem, és mosolyogva megforgatta a szemét. Számítottam rá, hogy ezzel a válaszommal csőbe húzom. 

- Látod. – húztam fel az egyik szemöldököm, és győztesen elmosolyodtam.

Éppen szólásra nyitotta a száját, de megdermedt. Elnézett a távolba, és valamin nagyon gondolkodott. Majd elmosolyodott. De ebben a mosolyában is benne volt az a sunyiság, mint amikor az ajtóban álltunk. És ettől megijedtem. Most vajon mit forgat a fejében? 

Megkérdezni sem volt időm, mert a következő pillanatban megforgatott egy félkörben, és azzal a lendülettel el is engedte magát, így nyakig belemerültünk a vízbe.

- Úristen, Justin. – tapasztottam a kezem a számra, hogy ne kiáltsak fel. Másik kezemmel viszont erősen kapaszkodtam a nyakában. 

- Nyugi. Már úgy is vizes vagy. – vigyorgott, és megtette a maradék egy métert a medence legvégéig. 

- Olyan…ajj. – nyavalyogtam. Nem tudtam, mit mondjak, mert egyszerre jutottak eszembe a hülye, bolond, dili, idióta kifejezések. 

- Valld be, hogy nem bánod. – rándult meg mosolyra görbült ajka, mivel nem tudta még egészen csillapítani a vigyorát.

- Hmm… - húztam fel az orrom, és az eget kezdtem tanulmányozni, ezzel jelezve, hogy nem áll szándékomban választ adni. 

- Jaj, szivi, ne légy már ilyen morcos. – adott puszit a nyakamra, amihez teljes hozzáférhetősége volt, mivel fel volt emelve a fejem. 

- Lerakhatsz. – néztem le rá, és lábaimat szétbontottam. 

- Nem raklak le. – ellenkezett, és megpróbálta derekán tartani a lábaim, de kivételesen most én voltam az erősebb. Diadalittas mosollyal nyugtáztam mutatványom. 

- Sajnálom. – döntöttem oldalra a fejem és legörbítettem a szám sarkát, majd elvigyorodtam.

Kár volt, ugyanis a következő pillanatban már csak azt észleltem, hogy helyzetet váltott, így én voltam a falnál. Benyúlt a felsőm alá, és kezét derekamra simította, miközben nekem simult olyannyira, hogy egy csepp víz sem volt köztünk. Meglepődötten néztem rá, és képtelen voltam felfogni, hogy mozoghatott ilyen gyorsan.

- Még tartozok valamivel, ha jól emlékszem. – hajolt ajkaimhoz, amitől máris gyorsabban kezdett dobogni a szívem. 

- Mivel is? – túrtam hajába, ezzel még közelebb vonva magamhoz. Nagyon jól tudtam, hogy mivel tartozik, csak kicsit húzni akartam az agyát. 

- Ígértem neked valamit az estére. – suttogta, és nyakamhoz hajolt. Ajkával végigsúrolta bőrömet a kulcscsontomtól egészen az álamig. 

- Nem emlékszem. – motyogtam, de még ilyen halkan is nehéz volt beszélnem a remegéstől, ami végigfutott rajtam. 

- Kár. – suttogta, és még egyszer megcsinálta ugyanazt, csak most visszafele, majd kulcscsontomnál megállt. – Biztos vagy benne? – motyogta bőrömbe, de nem mozdult. Tudtam, mire megy ki ez az egész.

- Halványan dereng. – próbáltam magabiztos hangot megütni, de inkább hasonlított egy nyávogó macskára, mint egy határozott nőre.

Éreztem, ahogy elmosolyodik, majd apró puszikkal hintette meg a bőrömet. Végig a kulcscsontomon, majd felfelé a nyakamon. Szívem tízszer gyorsabban vert, mint ahogy szokott, és a remegés a gyomromban egyre csak fokozódott.

- Most? – suttogta a fülembe, és adott rá egy puszit. 

- Kezd kitisztulni. – suttogtam, és hangomból még én is kihallottam a remegést. Ajkai végighaladtak állam vonalán, néhány helyen elejtve egy-egy puszit. 

- Ennél több kell. – motyogta mikor ajkaimhoz ért, és kezét felsimította hátamon egészen a melltartóm csatjáig. Ujjaim akaratlanul is hajába markoltak, és ajkaim automatikusan mozdultak az övé felé. 

- Már egészen tiszta. – motyogtam, és ajkaim övéire csúsztattam, de ő elhajolt. Szívem dübörgött a mellkasomban, és gombóc keletkezett a torkomban.

- Erőltesd meg magad, édes. – pimaszkodott, és egy puszit adott szám sarkába. 

- Miért csinálod? – kérdeztem szinte kétségbeesetten, és igyekeztem lassítani a lélegzetemet. 

- Még mindig nem emlékszel? 

- Emlékszem. – nyögtem ki azonnal, mire elmosolyodott, és ajkait az enyémekre simította.

Vadul csókoltam vissza, amit egyáltalán nem ellenzett, és egy csöppet sem foglalkoztam most a szívemmel, ami éppen kitörőfélben volt, sem azzal, hogy alig tudok lélegezni, a pillangók pedig most különösen jólestek.

Kezét fenekemre simította, és óvatosan belemarkolt, mire akarva-akaratlan felnyögtem. Ez csak még jobban beindította, és még vadabb, szenvedélyesebb csókban forrtunk össze azáltal, hogy nyelvével átfurakodott az enyémhez, és vad táncra hívta.

Egy idő után viszont úgy gondoltam, ideje abbahagyni. Egyrészt, mert alig kapok levegőt, másrészt, mert le kell állnunk. 

Szívem szerint nem tettem volna meg, de az agyam parancsa szerint eltoltam magamtól Justint. Mindketten levegőért kapkodtunk, nekem pedig egy gondolat járt a fejemben.

- Ez elképesztő csók volt. – mondta ki ő a gondolatomat. 

- Emlékezetes, az biztos. – suttogtam, és igyekeztem a tüdőmet lassabb ütemre invitálni. 

- Most már elmondhatod…és megmutathatod. – mosolyogtam. 

- A válaszom: mindent. Mindent csodálatosnak tartok rajtad. – adott egy hosszú puszit a számra, ami olyan csóklezárás-féleség volt. – Az elképesztő alakod, beleértve a lábaid is. – simított végig a combomon, a fenekemen, az oldalamon, majd kezét arcomra simította. – A szemed. – simított végig szemem alatt. – A cuki orrod. – mosolygott, és ujja hegyével végigkísérte orrom vonalát. – Az arcod, ami éppen halvány rózsaszín, és ez nagyon szexi. – harapott ajkába. Komolyan elpirultam volna? Pedig most nem is érzem. – A…domborulataid. – mosolygott félénken, és szemével lepillantott mellemre, mire csak elmosolyodtam. Pillái alól fellesett szemembe, én pedig ismét elvesztem bennük. – És ajkaid. – hüvelykujját ajkamra vezette, és ujjbegyével többször is végigsimított rajtuk. 

- Elmondhatatlanul szeretlek, Justin. – motyogtam, majd nyakánál fogva magamhoz vontam, és lágyan megcsókoltam.

Vagy fél órát még üldögéltünk a kellemesen forró vízben, és csak bámultunk egymásra, majd visszamentünk a szobába, és ekkor jött a gond: hol öltözzünk át és egyáltalán mibe?

Aztán végül megoldottuk. Felvettem a köntösöm, így a nadrágot, és a bugyit át tudtam venni. Szerencsére kikészítettem a holnapi összeállítást, így nem kellett zajt csapni a bőröndökkel francia bugyi után kutatva. Miután ezt megoldottam, Justin megtartotta nekem a köntöst, én pedig levettem a felsőt és a melltartót, és átvettem a szürke pólóra, amit Justin adott, bár azt holnap vette volna fel. Megmondtam neki, hogy ne kukucskáljon, de egyszer sikerült nyakon csípnem a kis leskelődőt. Azaz, folyamatosan magamon éreztem a tekintetét, de csak egyszer szóltam rá. Aztán ő vette fel a köntösöm, és átcserélte a gatyáját egy boxerra. Ezzel az egész fürdőzéssel elhúztuk az időt, így este 11-kor sikerült csak ágyba bújnunk.

- Azért más a francia bugyi, meg egy póló, mint a selyempizsama. – mosolyogtam miközben betakaróztam. 

- Nekem jobban tetszik ez. – harapott ajkába, és bebújt a takaróm alá. Éreztem ahogy keze fenekemre csúszik, így még időben megállítottam, mielőtt nagyon beleéli magát. – Na ne. – nevetett. – Nehogy már. – tettette a felháborodást. 

- Én sem nyúlkálok. – nyújtottam rá a nyelvem. 

- Neked nincs hova. – vigyorgott. – És úgy látom ideje, hogy lefárasszam a nyelved. – gúnyolódott. 

- Van hová… - simítottam kezem alhasára, mire megfagyott a mosoly az arcán. Ezen csak elvigyorodtam, majd elvettem a kezem. - …és hajrá! Fáraszd le. – túrtam hajába, és lehúztam magamhoz.

Hezitálás nélkül csókolt meg, és nyelve azonnal átfurakodott az enyémhez. Heves csókcsatába kezdtünk, ami eltartott jópár percig. A végén ugyanúgy zihálva váltunk el, mint a medencében.

- Sikerült? – mosolygott Justin levegő után kapkodva. 

- Mást kell kitalálnod, bocs. – húztam el a szám, de zihálásom nem tudtam titkolni. 

- Ma megálmodom. – kacsintott rám. 

- Úgy legyen. – kacsintottam vissza. Majd lefeküdt mellém, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. 

- Hmm…Mégsem volt jó ötlet odaadni a pólómat. – szólalt meg. 

- Miért? – néztem fel rá ijedten. 

- Így nem érzem az illatod. Csak magamat érzem. – nevetett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. 

- Holnap ezt fogod venni? 

- Igen. Miért? 

- Mert nem Justin-illata lesz, hanem Drin-illata. – mosolyogtam. Hirtelen felcsillant a szeme.

- Jól dörzsöld magadhoz ám. – nézett rám szúrósan, majd elmosolyodott, mire visszahajtottam a fejem a mellkasára. 

- Úgy lesz. – mosolyogtam, és egy puszit nyomtam szívére. Az éjjeliszekrényemről elvettem a macit, amit még karácsonyra kaptam Justintól, és magamhoz öleltem. 

- Szép álmokat, Hercegnőm! – suttogta, én pedig ránéztem. Egy hosszú puszit adott ajkaimra, majd visszahajtottam a fejem. 

- Neked is. Álmodsz velem? – kérdeztem reménykedve. Halk nevetésétől megrázkódott alattam a mellkasa.

- Mindig veled álmodok, kis butusom. – simogatta meg az arcom, és kitűrt egy tincset a hajamból.

- Én is. – bólogattam. 

Majd mindketten elhallgattunk, és vártuk, hogy kinyissák előttünk Álomvilág kapuját.

Az biztos, hogy ez az este sokat jelentett. Egyrészt sikerült áthágnunk kisebb-nagyobb határokat, másrészt pedig sokkal erősebbé tette a kapcsolatunkat – már ha lehet egy kapcsolat ennél is erősebb…

- Gyere már. – néztem hátra Justinra, miközben az óriási szoknyámmal bajlódva igyekeztem minél gyorsabban futni. 

- Ez így nem ér. Előnyben voltál. – kiabálta túl a köztünk elterülő pár tíz métert, és igyekezett a nehéz ruhájában utolérni. 

Felnevettem, és megálltam. Megpördültem párszor a saját tengelyem körül, és élveztem nagy szoknyám pörgését. Pár forgás után két kar állított meg. 

- Megvagy. – eresztette felém angyali mosolyát. 

- Menjünk a tóhoz. – simítottam végig arcán, majd nevetve kiszakadtam öleléséből, és a kis tó felé hátráltam. Felnevetett, és utánam eredt.

Hamarabb értem a tóhoz, bár egyértelműen meg sem próbált megelőzni. Leültem apadunkra, és vártam, hogy ő is megérkezzen. Addig is megigazítottam a szoknyám, és a magasra feltupírozott hajam. A nap sugarai lágyan cirógatták a bőröm. Jó volt érezni egy kis napfényt a sok borús nap után.

- Miért szereted annyira ezt a tavat? – ült le mellém a Hercegem. – Azon kívül, hogy szép. – mosolyodott el. 

- Rengeteg kiskori emlék köt ide. – bambultam el a tó kékségén. 

- Kisasszony! – hallottam mögülem egy ismerős, mély hangot. 

- Igen, Antonio? – fordultam meg. 

- Atyád beszélni szeretne veled. Most. – mondta komolyan, bár tudtam, hogy csak eljátssza ezt az egészet. Antonio egy nagyon barátságos ember, de a szolgálata, és apám szigorúsága megköveteli tőle ezt a modort. - Köszönöm, Antonio. – mosolyodtam el, mire ő bólintott, majd eltávozott arra, amerről jött.

- Miről szeretne veled beszélni? – kérdezte Justin, mire ránéztem. 

- Tudod, hogy sosem tudom, mit akar. – mosolyodtam el halványan. – Sajnálom, mennem kell. – álltam fel. 

- Este, napnyugtakor? – pattant fel. 

- Itt. – mosolyodtam el. Neki is mosolyra húzódott a szája. 

- Kisasszony. – pukedlizett előttem, és a rend kedvéért kézcsókkal köszönt el. Aztán elmosolyodott, és ajkaimhoz hajolt.

Lágy puszit lehelt felső ajkamra. Ekkor valami nagyon furát éreztem. De nem tudtam megmagyarázni, hogy mit.

Egyre jobban kezdett erősödni ez az érzés, majd hirtelen a madarak csicsergését valami kellemetlen sistergés váltotta fel.

Justin ajkait még mindig éreztem, és egyre erősebben, valóságosabban. Lassan a napfényes táj, és a zöld pázsit is eltűnt a szemem elől, helyét felváltotta a nagy feketeség.