|| Huszonegyedik fejezet ||

Szavai olyan mértékben könnyítették meg a lelkem, hogy szinte éreztem, amint leesik az a bizonyos kő a vállamról. Úgy szorítottam magamhoz, mintha a legdrágább kincset tartanám a karjaim közt. És ez igaz is volt. Justin az én legdrágább kincsem.

- Szeretlek. – motyogtam nyakába. 

- Szeretlek. – suttogta ő is. Végigfutott rajtam a hideg. Most olyan más volt…több jelentése volt ennek a szónak.

- Tudni akarod, hogy miért sírtam? Mert félreértettél. – váltam el. 

- Igen, tudni akarom. De csak miután hazaértünk, és nyugodt, biztonságos környezetben leszel. 

Azzal felállt, és felhúzott engem is. Nyomott az arcomra egy puszit, majd ráfogott a kezemre, és elindultunk haza. Alig vártam már, hogy végre hazaérjünk, és elfelejthessem ezt az egész Tyler-cirkuszt. 

Az út végéről már láttuk a házat, – bár még a vak is látja, akkora – ami hívogatóan nézett felém. Alig vártam, hogy odaérjünk, és ihassak végre egy teát, miközben az ágyban punnyadok. Bevallom, kissé fájt a fejem, és az egyensúlyom sem volt a toppon, így nem volt nehéz megértenem, miért botlottam meg a tükörsima úton. 

- Jól vagy, picim? – állított meg a felkaromnál fogva Justin.

- Persze. – mosolyogtam rá, de nem sokáig sikerült tettetni, mert hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, amitől arcvonásaim is ráncba futottak. 

- Fehér vagy. – simított végig arcomon. 

- Igen? – próbáltam csodálkozással kérdezni, de inkább csak olyan nemtörődöm félére sikerült.

- Te egyáltalán nem vagy jól. – jelentette ki, és megragadta a derekam. Hirtelen gyorsan kezdett húzni, amitől megszédültem. Szerencsére nem vette észre, és ráadásul még a házhoz is hamarabb értünk oda, mintha az én csigatempómban haladtunk volna. 

Gyorsan átszeltük a kertet, és Justin szinte berontott az ajtón. Nagy nehezen levettem a cipőm, majd a konyha felé indultam. 

- Hova, hova? – ragadta meg a csuklom, és maga felé fordított. Majdnem egy egész kört fordultam, amitől kissé megimbolyogtam. – Drin, minden oké? – kapta el a derekam, én pedig sikeresen megkapaszkodtam a vállában, mielőtt elestem volna.

- Nem igazán. – vallottam be, és a tarkómhoz szorítottam a tenyerem. 

- Gyere. – fogott magához, és a nappaliba támogatott. Azt hittem sosem fogunk odaérni. Hirtelen komolyan kezdtem szédülni, és a fejem is zúgott. Némi hányingert is éreztem. 

Végül lefektetett a kanapéra, és Pattienek kezdett kiabálni. 

Minden kezdett egyre erősödni. A fejem hasogatott, és totál keresztbe láttam. Jobbnak láttam becsukni a szemem. A hányinger erősödött, a gyomromban fokozódott a görcs. A végtagjaim pedig remegni kezdtek. 

- Mi a b… - hallottam Pattie hangját, majd mamusza csoszogása hirtelen elhallgatott. – Úristen, mi történt? – kiáltott fel, és ahogy hallottam, felém igyekezett. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, de gyorsan vissza is zártam, mert semmit nem láttam. Minden fekete volt, középen pedig egy halvány folt.

- Semmi. Jól vagyok. – nyugtattam, és próbáltam felülni. 

- Drin, feküdj vissza. – fogott le azonnal Justin, és óvatosan visszafektetett. 

- Mi történt? – kérdezte Pattie, de nem tőlem. 

- Jöttünk hazafele, és egyszer csak megbotlott, aztán elfehéredett, aztán pedig megszédült. Ennyi látszott rajta. De nem tudom ő mit érez. – hadarta Justin, és hangja tele volt féltő aggodalommal. 

- Kicsim, mid fáj? – fogta meg egy puha érintés a kezem. Pattie volt az. Úgy gondoltam jobb, ha elmondom, hogy rosszul vagyok, minthogy játsszam itt a nagyot, utána meg majd komolyabbra forduljon. 

- Szédülés, fejfájás, kis hányinger, görcsöl a hasam, remeg a kezem, és nem látok. – soroltam, és mielőtt kimondtam volna, jól átgondoltam, hogy tényleg érzem-e. 

- Hívd Dr. Olpham-et. – hallottam Pattie hangját. – Kérsz teát? – simogatta a karom, ebből gondoltam, hogy hozzám beszél. 

- Nem is tudom. – suttogtam, és oldalra hajtottam a fejem. 

- Csinálok, és majd eldöntöd. – engedte el a kezem, majd gondolom a konyhába ment.

Azzal, hogy Pattie elment nem üresedett ki az „ápolók” helye, ugyanis Justin rögtön átvette Pattie helyét. A lábamat bentebb tolta, és leült az ágy szélére. Ráfogott a kezemre, és hüvelykujjával nyugtatóan körözött kézfejemen.

- Üdvözlöm, Dr. Olpham. Justin vagyok. Kérem, amint csak tud, jöjjön ide. Igen, itt vagyok Atlantában. A barátnőm rosszul van. Olyan, mintha én lennék rosszul, szóval kérem, nagyon siessen. – darálta. – Nagyon köszönöm. Viszhall! – csapta le a telefont. 

- Ki ez a…Dr. Olpham? – suttogtam. 

- Az orvosom. Olyan magán doki féleség. – simogatta az arcom. – Mindjárt itt lesz. Nagyon rosszul vagy? – aggodalmaskodott. 

- Mondhatni. 

- Pár perc az egész. – nyugtatott.

Mély levegőt vettem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy forog velem a világ. Megkíséreltem kinyitni a szemem, és szerencsére már láttam. Bár először homályosan, majd kezdett kitisztulni a kép. Igazából semmit nem láttam, csupán Justin arcát. Betöltötte az egész teret. Csak rá tudtam gondolni, és így némiképp el is felejtettem a fájdalmam. Arcán aggódó ráncok ültek, én pedig késztetést éreztem, hogy eltüntessem. Automatikusan az arca felé nyúltam, de pár centinél magasabbra sem jutottam, azonnal visszanyomta a kezem. Tiltakozásképpen ráfogtam kezére, és szorosan markoltam, miközben a nevén szólongattam. Jelen helyzetben ennél többet nem tudtam tenni, mert még a saját hangomat is alig hallottam.

- Nyugodj meg, kicsim. Semmi baj. – hajolt közelebb, és arcomra simította a tenyerét. Hüvelykujját nyugtatóan járatta jobbra-balra járomcsontomon. 

- Jobban vagy, édesem? – hallottam Pattie hangját, mire óvatosan oldalra hajtottam a fejem, hogy lássam. Egy gőzölgő csészével közeledett felém. 

- Mondhatni. – válaszoltam ugyanúgy, mint az előbb. Ez igaz is volt. Most már egészen kitisztult a kép, és így fekve már nem is annyira szédültem. Sajnos viszont a többi semmit nem változott, még a hányinger sem múlt el. A görcs a hasamban néha visszahúzódott, néha viszont nagyon is előjött. És ez a pillanat is éppen egy ilyen volt. A hirtelen fájdalom egy halk nyögést váltott ki belőlem, és a hasamra kaptam a kezem.

- Mi történt? – kérdezte azonnal Justin, és hasamon pihenő kezemre csúsztatta a kezét. Lehunytam a szemem, és mély levegővétellel próbáltam csillapítani a fájdalmat. 

- Semmi. – ráztam meg kicsit a fejem, mikor elmúlt a fájdalom. 

- Kérsz teát? – kérdezte Pattie kedvesen. 

- Megharagszol, ha visszautasítom? – motyogtam, mivel ennél hangosabban nem jött ki szó a torkomon. 

- Ugyan már, dehogy. – simított végig az arcomon. – Ahhoz képest, hogy Justin azt mondta, hogy fehér voltál, most meglehetősen piros vagy.

- Jól áll neki. – suttogta Justin, és rászorított a kezemre. Óvatosan kinyitottam a szemem, és rápillantottam. Fájdalmas arccal nézett vissza rám. Borzasztó volt így látni.

Hirtelen ajtónyitódást hallottam, majd gyors lépteket, végül egy harmincas éveiben járó, magas, barna hajú férfit pillantottam meg. Amint meglátott, azonnal mellém rohant.

- Köszönöm, hogy ilyen gyors volt, Dr. Olpham. – hálálkodott Justin. 

- Ez természetes. Hagy nézzük a beteget! – fordult felém, és jelzett Justinnak, hogy menjen arrébb, de ő nem mozdult. Az orvos mit sem foglalkozva többet vele leguggolt mellém, és egyből letámadta a csuklóm, ezzel kiszakítva kezem a Justinéből. Ez nem volt akadály, Justin azonnal ráfogott másik kezemre, ami különösen jól esett. Szükségem volt most valakire, aki érezteti velem, hogy itt van. 

- Pulzus normális. – állapította meg. – Hogy érzi magát? – hajolt felém.

- Fejfájás, hányinger, görcsöl a hasam. – soroltam. 

- Az előbb többet mondtál. – szólt közbe Justin. 

- Már elmúlt. 

- Mit érzett korábban? 

- Szédültem, remegett a kezem, és nem láttam. 

- Félbeszakított ájulás. – vágta rá egyből. – Valószínűleg időben le lett fektetve, ezzel elősegítve, hogy az agyba újra vér jusson. A látáshiány csak rövid ideig tartott, nemde? – nézett rám, mire csak bólintottam. 

- Minden, amit felsorolt az ájulás tünetei, de a hasi görcs nem. Evett ma valami olyat, amit ritkán szokott, vagy nehezen bírja a gyomra?

- Egyáltalán nem. Még csak húst sem. 

- Hány éves is?

- 16. 

- Akkor a legvalószínűbb, hogy menstruáció okozta panasz. – amint kimondta, rögtön eszembe villant. Hát persze…! 

- Igen, ezzel egyetértek. – bólogattam. 

- Ha felül, érez szédülést? 

- Nem ültem még fel. 

- Próbáljon meg. Csak óvatosan! – figyelmeztetett.

Előre féltem, hogy ha fájni fog, akkor mennyire, de erőt vettem magamon, és lassacskán felültem. Amint függőlegesbe értem, hirtelen zúgni kezdett a fülem, és nyomni kezdett a tarkóm. Mintha összepréselték volna a fejem. Fájdalmamban ismét felnyögtem, amire persze Justin egyből féltve kapott a kezem után.

- Jól van, feküdjön vissza. – nyúlt a hátam mögé a doki, és segített hátradőlni, ám Justin közbeszólt.

- Várjon! – pattant fel, megkerülte a dokit, majd leült a kanapé másik végére. – Lehet az ölemben? – kérdezte, de sajnos nem láttam, hogy mit reagál a doki. Tovább döntött, és mikor a fejem következett volna, akkor mintha más lett volna alattam, mint a kanapé karfája. Amint leértem, kinyitottam a szemem, és az első, amit megláttam, Justin szemei voltak. – Kényelmes? Csússzak lentebb, vagy arrébb? Vagy szálljak ki? – árasztott el kérdésekkel, mire én csak elmosolyodtam.

- Tökéletes. – emeltem fel picit a kezem, jelezve, hogy fogja meg. Egy pillanatot sem kellett várnom, azonnal ráfogott. 

- Nem is tudtam, Justin, hogy barátnőd van. – állt fel a doki, és szerencsére úgy állt, hogy előre fele kellett néznem, így láthattam őt. 

- Mégpedig milyen! – mosolygott rám Justin, majd szememből kitűrt egy tincset, és arcomat simogatta.

A doki is elmosolyodott, majd hozzákezdett a „befejezéshez”.

- A tünetekből megállapítva annyi történt, hogy leesett a vérnyomása, ami ájuláshoz vezetett. Gyógyszert nem írnék fel, csupán annyit kérnék, hogy próbáljon meg egy kis cukrot bevinni a szervezetébe, valamint pihenjen egy keveset. 

- Azzal nem lesz gond. – viccelődtem. – Édesszájú vagyok. – jelentettem ki büszkén, mire a doki is elmosolyodott. 

- És úgy látszik már gond sincs. – nevetett. 

- Kezdek visszatérni.

- Egyébként nem cukorbeteg, ugye? 

- Szerencsére nem. 

- Rendben. 

- Justin, Pattie, áll egy kocsi a ház előtt! – kiabálta az emeletről Jasmine. 

- Tudjuk. – kiabált vissza Pattie. Nem érkezett válasz, ehelyett nem sokkal később maga Jasmine bukkant fel a lépcső alján. 

- Te jó ég, mi történt? – kapott a homlokához, és felém sietett. – Jó vagy, csajos? – fékezett le előttem, és leguggolt.

 - Eléggé jól. – nyugtáztam inkább csak magamnak. 

- De mi történt? – nézett Justinra ijedten. 

- Nyugi, Jasmine, már semmi komoly. – nyugtattam meg.

Justin gyorsan, tömören elmesélte Jasmine-nak, hogy mi történt, miközben egyfolytában az arcomat simogatta. Nagyon hálás voltam neki, amiért ennyire foglalkozik velem.

- És már jobban vagy? – nézett rám Jasmine.

- Kifejezetten jól. – állapítottam meg. – Felülök, oké? – támasztottam ki magam, és igyekeztem a legjobb formámat hozni.

Justin készségesen támasztotta a hátamat, és minden mozdulatomat árgus szemekkel leste. Elég nehezen, de végül sikerült felülnöm, és mosolyogva nyugtáztam, hogy a fejfájásom és a szédülésem is nagy mértékben enyhült.

- Minden oké? – kérdezte Justin, és keze még mindig tartotta a hátam annak ellenére, hogy már nem volt szükségem rá. 

- Igen. – bólintottam mosolyogva. 

- Ha már nincs szükség rám… - kezdte a doki. 

- Köszönöm a segítségét, Dr. Olpham. – szólt közbe Justin. – Igazán hálás vagyok. 

- Ez a dolgom, Mr. Bieber. – mondta, amin sikerült elkuncognom magam. Mindenki, leginkább Justin kérdőn nézett rám. 

- Mr. Bieber… - ismételtem, és ezúttal csak elmosolyodtam. 

- Látom semmi bajod nincsen, szivi. – karolta át a derekam, és óvatosan egy puszit nyomott arcomra.

- Azért de. – ellenkeztem szavaival, bár azt egyáltalán nem elleneztem, hogy a karjai közt tartson, így szorosan hozzábújtam, mire ismét az arcomat kezdte simogatni. Nyugtató, és kellemes érzés volt, ahogy puha, meleg bőre arcomat simogatja. 

- Mihamarabbi gyógyulást kívánok! – mosolygott rám. – Justin, Pattie! – bólintott mindkettejüknek, majd Justinnal kezet fogott. – Kisasszony! – köszönt Jasmine-nak is, majd Pattie kíséretében a bejárati ajtó felé indultak. Külön feltűnt, hogy egyszer tegezi, egyszer magázza Justint.

- Ez is Tyler miatt van. – motyogta Justin. 

- Ne beszéljünk róla, oké? – sóhajtottam fel. 

- Csak annyit árulj el, hogy miért sírtál? 

- Miért, mi történt? – szólt közbe Jasmine. 

- Ez hosszú történet. – zárta le ennyivel Justin. Jasmine vette a lapot, és gyorsan eltűnt a nappaliból.

- Huh… - sóhajtottam fel. – Tudod...nem azért sírtam, mert elment. Kit érdekel, hogy elment. Az a jó, hogy elment. Azért sírtam, mert megbántott téged. És engem is. Hogy mondhatott ilyen, hogy pár hónap múlva elhagysz? – suttogtam, egyrészt, mert így könnyebb volt beszélnem, másrészt, mert fájt kimondanom is. 

- Azzal sose foglalkozz, hogy engem ki bánt meg, rendben? – ölelt át szorosan, de ügyelt rá, hogy óvatosan bánjon velem. 

- Hogy mondhatsz ilyet, Justin? – dorgáltam. – Te kiteszed értem a szíved-lelked, én meg ne foglalkozzak azzal, ha megbánt valaki?

- Nem akarom, hogy bárki is bántson téged. – mondta, mit sem törődve utóbbi mondatommal, és éreztem, ahogy megremeg. – És örökösen attól félek, hogy bár nem akarom ezt, egyszer talán mégis én leszek, aki megbánt. – hajtotta le a fejét.

- Mivel bántanál meg, úgy mégis? – forgattam meg a szemem. 

- Bármivel. Annyira törékeny vagy, hogy bármivel meg tudnálak bántani. – nézett fel a szemembe, majd tenyerét arcomra simította.

- Vakon megbízom benned, és magamat ismerve ez elég nagy szó. Amikor mellettem vagy, és fogod a kezem, a félelem szó rögtön értelmét veszti. Veled bármikor, bárhová elmennék, egyetlen szó nélkül. Te őrültségnek hívod ezt… én szerelemnek. – motyogtam, és nyakába temettem arcom. 

- Szeretlek, Audrina. – suttogta, és homlokomra nyomott egy puszit. – És ne gondold, hogy én nem ugyanezt tenném. – tette hozzá. 

Majd ajkaimhoz hajolt, de mikor megcsókolhatott volna, hangos nevetést hallottunk a bejárati ajtó felől. Még nem láttuk ki az, és a hangjából ítélve én nem ismertem fel, de ahogy láttam Justin arcán, ő igen. 

Nem sokkal később pedig felbukkant a rejtélyes idegen…

Mikor megpillantottam az illetőt, először meglepődöttség fogott el. Meglepődtem, hogy itt találom, és meglepődtem azon is, hogy nem ismertem fel a hangját. De miért nem mondta Justin, hogy jön? Vagyis…talán jönnek? Ugyanis kezébe egy barna, és egy rózsaszín bőrönd volt, ami arra utalt, hogy egy lány is jött vele, hiszen egy fiú csak nem hord rózsaszín bőröndöt…

Justinra pillantottam, hogy vajon mit reagált. 

- Haver, te mi az eget csinálsz itt? – alakult döbbenete vigyorrá. Nem csak Justin és én voltunk megdöbbenve, Ryan is ugyanolyan meglepődöttséggel állt az ajtóban. 

- Jöttelek meglátogatni, de úgy látom nem vagy túl magányos… - nevetett. Kimásztam Justin öléből, aki felállt, és lepacsizott Ryannel, majd férfiasan összeütötték a vállukat. 

- Hogy kerülsz ide egy rózsaszín bőrönddel, öcsi? – ugratta Justin. 

- Nem egyedül jöttem. – vigyorgott Ryan. 

- Kit szedtél már fel? – forgatta meg a szemét. 

- A barátnőmet. – válaszolt Ryan halál komoly arccal, mire Justin kérdőn nézett rá. 

- Most ez…komoly? 

- Igen. Van barátnőm. – vigyorgott. 

- Na, mesélj! – húzta a felkarjánál fogva a kanapéra, és leültette, majd óvatosan felállított engem is, leült, és az ölébe húzott. 

- Várjatok. Ez most csak olyan baráti izé, vagy…. – hunyorgott ránk gyanakodva.

- Az a nagy helyzet, öcsi, hogy nem baráti. – mosolygott Justin.

- Nemáááár! – kiáltott fel. – Anyááám! – vigyorgott. – Komoly? Te jó ég! Nem gondoltam volna. – örvendezett. 

- Én se. – mosolyogtam. 

- Hogy…? – vigyorgott még mindig. – Úgy értem… - Hosszú történet. Előbb te. Ki is a csajod? – húzogatta Justin a szemöldökét. 

- Awwh… - ámuldozott Ryan. 

- Oké, ennél bővebben. – nevetett Jus. 

- Szőke, irtó csini, tökéletes alkat, csodálatos szem. – sorolta olvadozva. 

- Ugye nem plasztikcica? – aggodalmaskodott Justin. – Szőke, kék szem, rózsaszín bőrönd… 

- Hülye vagy? Asszed leállnék egy plasztikbabával? – bökte meg a vállát. 

- Hé, haver, óvatosan. – fogta le Ryan kezét, és szorosabban magához ölelt, ezzel biztonságosabb helyzetbe helyezve.

- Miért? – értetlenkedett. 

- Drin éppen most esett túl egy ájuláson. Szóval vigyázz vele. – figyelmeztette, és szúrós pillantást lövellt barátja felé. 

- Már jól vagyok. – nyugtattam meg. 

- Majd én tudom. – nézett rám, és egy puszit nyomott ajkaimra. Mikor elvált, elmosolyodott. 

- Ja. Dr. Bieber, mi? – nevettem. 

- Szolgálatban. – vigyorgott rám 220 voltos mosolyával.

- Kis édesek. – mosolygott, majd egyik kezével az én, a másikkal a Justin arcát csippentette össze. 

- Na. Mutasd csak be a barátnőd. – kacsintott Ryanre.

Ekkor hangokat hallottam. És úgy látszik nem csak én, mivel mindannyian egymásra kaptuk a tekintetünk. Az egyik hang Pattie-é volt, de a másik… amint meghallottam, óriásit dobbant a szívem. Csilingelő nevetése, és vékony hangja egyből rá emlékeztetett. De nem…az nem lehet!

Felbukkant Pattie a nappaliban, és őt követte a szőke lány. Amint megláttam, hevesen kezdett verni a szívem, és akaratlanul is felsikítottam.

- Nicoool! – ordibáltam őrült módjára, és kiszállva Justin öléből felé rohantam. Nem foglalkoztam azzal, hogy minden összemosódott előttem, annyira nem láttam a szédüléstől, én őrült módjára a karjába vetettem magam. 

- Audry? – illetődött meg. – Te jó ég, Audrinaaaa! – visította, és szorosan magához ölelt. – Te mit keresel itt?

- Te mit keresel itt, csajos? – vigyorogtam, és amennyire csak tudtam, kapaszkodtam belé. Egyrészt, mert annyira jó volt érezni az ölelését ennyi hét után, és mert kezdtem komolyabban szédülni. 

- Ryan barátjához jöttünk. És te miért vagy itt? 

- Uh, várj. – váltam el hirtelen, és a homlokomhoz kaptam. 

- Picim, minden rendben? – hallottam Justin aggódó hangját, nem sokkal később pedig mellettem is termett.

- Csak…egy k…kicsit… - dadogtam, és egyre jobban forgott velem a világ. Mégsem volt jó ötlet ez a rohangálás… 

Kilibbentem az egyensúlyomból, de szerencsére Justin felé estem, így meg tudott tartani.

- Drin! – suttogta ijedten, és a következő pillanatban már vízszintesben voltam. Ide-oda rángatóztam, majd valami puhára kerültem. Azt hiszem felvett az ölébe, és lerakott a kanapéra. – Kell neked hősködni. – dorgált, és kisimította a hajamat a szememből. 

- Jól vagyok. – bizonygattam, de nem éppen sikerült meggyőzőre, mivel elcsuklott a hangom. 

- Látom mennyire. – folytatta. 

- Mi történt? – hallottam Nicol hangját, mire kinyitottam a szemem. – Egyáltalán hogy kerül ide Justin? – kérdezte, és hangjából csak úgy sütött a kíváncsiság. – Meg Audry… 

- Mindjárt elmondom, csak Audry legyen jobban. – szólt közbe Ryan. 

- Jobb már? – kérdezte Justin, mire rá emeltem a tekintetem. Először homályosan láttam, majd folyamatosan kitisztult a kép.

- Jobb. – bólintottam aprót. 

- Ha még egy ilyet csinálsz, esküszöm a szívbaj fog rám jönni. – csóválta rosszallón a fejét. 

- Csak megszédültem. – bizonygattam, hogy semmi nem történt. 

- Megszédülsz, aztán elesel, bevered a fejed, és annyi. Szóval semmi „csak”. – dorgált le ismét.

Hosszas csend állt be, ami elég idő volt ahhoz, hogy helyrejöjjön a látásom, és a szédülésem. Ekkor fogtam magam, és felültem, - természetesen Justin segítségével. 

Justin leült a kanapé végére, ahol a fejem volt, én pedig oldalasan maradtam, így a mellkasának tudtam dőlni. Az oldalamat kezdte simogatni, ami ugyanolyan nyugtató hatással volt rám, mint mikor az arcomat simogatja.

- És most mondj el mindent. – parancsolt Ryanre Nicol, miután ők is leültek. 

- Én megyek a konyhába. – állt fel rögtön Pattie, és pillanatok alatt elviharzott. 

- Húha… ez elég hosszú sztori lesz. – sóhajtott fel. – Na szóval…kezdődött azzal, hogy a családdal Los Angelesbe utaztunk, meglátogatni a nagyit. Este7 körül le kellett mennem a boltba. Ugye 7-kor már korom sötét van, és aznap kifejezetten csendes volt az utca. – mesélte, és mindannyian érdeklődve figyeltük őt. – Visszafele menet, mivel deszkával voltam, annyira siettem, mert bevallom féltem… - nevetett. - …hogy mikor az utca végén fordultam le, és Nicol éppen arról jött, véletlenül nekimentem, és szépen kipukkant a 3 liter tej, ami rajta landolt. – nézett barátnőmre mosolyogva. De olyan furán mosolyogva. Ahogy Justin szokott rám. Jó, persze Justin úgy tud mosolyogni, mint senki, de…volt valami különös Ryan mosolyában. – Nicol ordibálni kezdett, hogy leöntöttem a ruháját, amit alig pár órája vett… - itt elvigyorodott. - …így hát óriási bűntudatom támadt. És nagyon szégyelltem magam. Mondtam neki, hogy jöjjön velem haza, hogy ki tudjuk mosni, de nem akart. Addig erőszakoskodtam, míg végül bele nem egyezett, hogy kísérjem haza, és ha már úgyis ott vagyok, akkor ad nekem tejet. Persze hazakísértem, de a tejet nem vettem el. Sokszor bocsánatot kértem, a szüleitől is természetesen. Aztán megint megvettem a tejet, jó, oké, este lett és reggel… - röhögött, mire mindenki elnevette magát. - …és aznap vele álmodtam. A kék szemei, a szőke haza, az alkata, awwh… - ámuldozott ismét. – Szóval úgy döntöttem, mivel én tudom, hogy hol lakik, kicsit ólálkodok ott. A „kis” ólálkodás jó pár óráig tartott. – kuncogott. – Aztán Nicol kijött a házból, és kérdőre vont, hogy mit csinálok órákig a házuk előtt. Aztán csak addig beszéltünk és beszéltünk, hogy végül behívott, hogy bent folytassuk. Innen már tabutéma. – vigyorgott.

- Wooow… - vigyorgott Justin is. Nekem pedig leesett az állam. Ha az jön, amire gondolok… 

- Aztán végül addig jutottunk, hogy a barátnőm lett. – amint kimondta, szinte hallottam, ahogy még jobban lentebb megy az állam. 

- Ez…komoly? – a szó végét annyira magas hangon csilingeltem, hogy szinte halk sikításnak hangzott. 

- Bizony. – mosolygott Nicol. – De azt még mindig nem értem, hogy kerül Justin a képbe. – nézett Ryanre. 

- Na igen. – nevetett. – Justin a legjobb barátom. – mondta, mire Nicol ugyanolyan reakciót vágott, mint én az előbb. 

- Na neeeee….. – ámult el. 

- Na deeeee…. – utánozta Ryan nevetve. 

- Te Justin Bieber barátja vagy? – ugrott ki a szeme. 

- Látszik, hogy nem vagy valami nagy fan. – nevettem. – Ezt még én is tudtam, még azelőtt, hogy találkoztunk volna. 

- Te már találkoztál Ryan-nel? – nézett rám Nicol. 

- Igen. Újévkor. A bulin. – mosolyogtam rá. Annyira jó volt látni őt élőben. – Várj már! – kiáltottam fel, és csettintettem egyet az ujjammal. – Akkor Tyler Ryanre célzott, amikor… - néztem kérdőn Justinra. 

- Ezek szerint. – vont vállat mosolyogva. 

- Na és ti hogy álltok a barátságotokkal? – nevetett Nicol. – Nem láttam még rólatok fotót a címlapon. – tettetett duzzogást, mire mindannyian felnevettünk. 

- Tudod, a barátságunkkal úgy állunk, hogy már kicsit magasabb fokon van. – vigyorgott szerelmem. Eléggé érdekes volt Nicol reakciója….jót nevettem rajta, ahogy a többiek is.

- Uram, Teremtőm! Segíts feldolgozni ezt a rengeteg sokkot, amit pár perc alatt sikerült átélnem. – rakta össze a kezét, és eljátszotta az „istenhezfohászkodom”-ot, majd felnevetett. – Ez egyszerű képtelenség. – nézett ránk, és még mindig nevetett. 

- Pedig így van. – bólogattam. 

- Bizonyítsátok be. – mosolygott sunyin. 

- Drin rosszul van. – szólt közbe Justin. 

- Egy csókba nem hal bele. – forgatta meg a szemét. 

- El fogja kapni a betegségem. – aggodalmaskodtam.

- Az ájulást nem lehet elkapni. – nevetett Justin, és megsimogatta az arcom. Majd egyszerűen csak ajkaimhoz hajolt, és lágyan megcsókolt. Nagyon jól esett ez a csók. Hiányzott már. Csak pár pillanatig tartott, és inkább nevezném egy továbbfejlesztett szájra puszinak, de legalább addig a pár pillanatig újra éreztem hevesebben dobogó szívem, és újra érezhettem a pillangókat, amiknek hiánya már elviselhetetlen lenne.

- Öcsééém. – tágult ki Nicol szeme. – Legjobb barátok voltatok, és egymásba szerettetek? Na, tessék, itt az élő példa, hogy fiú-lány barátság nem létezik. 

- Attól, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, még legjobb barátok is vagyunk. – néztem rá. 

- Meg amúgy is… Az olyan szerelem, amely nem barátságra épül olyan, mint a homokra épült palota. – mosolygott Justin. 

- Óóó, ez de széép. – néztem rá, mire csak rám mosolygott, majd szorosan magához ölelt, és pedig egyáltalán nem ellenkeztem ez ellen. 

- Tehát akkor Justin a legjobb barátod. – nézett Nicol Ryanre. - Audrina az én legjobb barátnőm. Mi együtt vagyunk, ők együtt vannak. Király. – vigyorgott Nicol. 

- Nekünk jobb a helyzetünk, szivi, mert rajtunk nem lesznek fotósok. – húzogatta a szemöldökét Ryan, és egy puszit adott Nicol szájára. 

- Ryan… - dorgálta Justin, mire felpillantottam rá. Láttam, hogy szemével rám mutat. Vettem a lapot…

- Tudom, Justin, hogy nem lesz egyszerű. – motyogtam, és nyakába fúrtam az arcom. Illata hirtelen elfeledtette velem a fejemben megjelent képet, amint az utcán sétálunk kézen fogva, körülöttünk idegesítő paparazzik ugrándozva.

Nem válaszolt. Mit válaszolt volna? „Igen, eléggé borzalmas lesz”? Keze hátamat simogatta, ezzel olyan „semmibajnemleszmajdénvigyázokrád” érzést keltve bennem. Hálámként csak egy puszit nyomtam nyakára, és még szorosabban öleltem. 

- Mi is vagyunk ilyen édesek, mint az a két kis cukorpofa ott? – bökte meg Nicol Ryant, és állával mosolyogva felénk bökött. 

Ezen csak elmosolyodtam, és kaptam a homlokomra egy puszit Justintól.