|| Huszonnegyedik fejezet ||

- Menjünk. Nemsokára itt lesznek Scooék. – fogott kézen, és kifelé kezdett húzni. Meg akartam állítani. Szerettem volna még itt maradni. Egy kicsit úgy tenni, mintha a sajátom lenne ez az egész. Kicsit beleélni magam. De nem állítottam meg. Ha menni kell, menni kell.

Bezárta az ajtót, majd a bőröndök felé húzott. Öt bőrönddel voltunk. Nekem egy kicsi és egy nagy, és neki két kicsi és egy nagy. Ennyit arról, hogy a nőknek milyen sok holmira van szükségük…


A lépcsőig húztuk a bőröndöket, majd Justin megállított. Lerakta a bőröndjeit és az enyémekért nyúlt.

- Add. – próbálta kivenni a kezemből a fogókát.
- Le tudom vinni, köszi. – néztem fel rá.
- Jaj, add már ide. – nevetett, és valahogy kiszedte a kezemből, mire megforgattam a szemem.
- Olyan akaratos vagy. – motyogtam, és a másikat is felé nyújtottam. – Köszönöm. – tettem hozzá, és leszökdeltem a lépcsőn.

Direkt háttal álltam meg, és keresztbe fontam a kezem, mintha meg lennék sértve. Én magam sem tudom, miért csináltam ezt, mindenesetre vicces volt.

- Szívesen. – mondta hidegen, majd lerakta mellém a bőröndöket. Hirtelen megijedtem, hogy ennyire durván mondta, és rá kaptam a fejem. Azon nyomban megnyugodtam, mikor láttam a mosolyt az arcán.
- A szívbajt hoztad rám. – csaptam a mellkasára, majd a bőröndökért nyúltam.
- Mit csinált már? – közeledett Pattie mosolyogva.
- Semmit. – sóhajtottam fel, és ráültem az egyik bőröndre.
- Scooék pillanatokon belül… - nem tudta befejezni, mert hirtelen nyitódott az ajtó, és egy napszemüveges Scooter-kinézetű ember jött be. Mögötte meg egy Kenny-kinézetű.
- Hali! – köszönt vidáman Scooter.
- Ja. Hali. – morogtam.
- Húú. Valaki csípős kedvében van. – vigyorgott.
- Nem vagyok csípős kedvemben. – néztem rá szúrósan.
- Látom. – vigyorgott még mindig. Felsóhajtottam, és megforgattam a szemem. Justin közben leért a harmadik bőröndjével is.
- Indulhatunk? – kérdezte Scooter.
- Igen. – bólintott.
- Foglaljatok nekünk is szobát. – mondta Pattie.
- Nekünk? – ismételte meg Scooter.
- Igen. Én, Ryan és Nicol. Nicol Ryan barátnője, és Audy legjobb barátnője is egyben. Hosszú történet. – nevetett a végén, mikor látta Scoon az értetlenséget.
- Ó. – ennyit mondott. – Király. Na, menjünk. – sürgetett.
- Majd találkozunk, anya. – ölelte meg Pattiet Justin. – Szeretlek. – nyomott puszit az arcára.
- Én is, kisfiam. – simogatta meg az arcát. Olyan aranyosak voltak. – Aztán semmi rosszaság. – nézett jelentőségteljesen Justinra, majd rám.
- Efelől biztosíthatlak. – álltam fel a bőröndről, és bár Pattie-nek mondtam, Justinra néztem.
- Teljes mértékben. – mosolygott rám pimaszul, mire csak megforgattam a szemem.

Megragadtam a bőröndjeim, ahogy Justin is, majd én is elköszöntem Pattie-től, felöltöztünk jó melegen, és a kocsi felé vettük az irányt. Valami limuzinféleség lehetett, de mégsem az volt. Amikor belülről megláttam, még inkább hajlottam afelé, hogy limuzin, mert az ülések egymással szemben voltak. Én ültem be először. A bal oldalt pécéztem ki. Becsusszantam az ablak mellé. A következő Justin volt. Természetesen mellém ült, ráadásul olyan közel, hogy a felkarunk összeért. Nagyon jól esett, viszont a mostani játékunkhoz nem igazán illett. Miután Scoo, Kenny meg a sofőr bepakolták a bőröndjeinket, ők is beültek. Mindketten velünk szembe foglaltak helyet.

- Szia, Pattie! – köszöntünk szinte egyszerre az ajtóban ácsorgó fiatal nőnek, aki annak ellenére, hogy fényben állt, a sötétben mégsem igazán látszott.
- Sziasztok! – integetett, majd hirtelen eltűnt, mikor Kenny bezárta az ajtót.

A kocsi pedig abban a pillanatban el is indult. Mindhárman automatikusan nyúltak a kabátjuk cipzárjáért, és szinte egyszerre vették le azt. Kérdőn néztem rájuk, majd választ sem várja követtem a példájukat. Justin kivette a kezemből, és lerakta maga mellé, az ő kabátjára.

- Látom megfogadtad, amit kértem. – mondta Scooter, mire felpillantottam rá.
- Hozzám beszélsz? – mutattam magamra.
- Rád nézek, akkor gondolom. – nevetett. – A csákó… - mondta. Először nem értettem miről beszél, majd hirtelen beugrott.
- Jaaa! – húztam el a szót. – Ja, aha. – bólogattam. – Készültem. – mosolyogtam rá.
- Helyes. – vigyorgott. – Napszemcsi? Válasz helyett csak megpaskoltam a táskám, jelezve, hogy ott van. - Rendben. Megbízható csaj vagy, kicsikém. – vigyorodott el újra.
- Köszönöm. – haraptam ajkamba.
- Jut eszembe. Miért viselkedtek ilyen furán? – húzta fel a szemöldökét. Egy pillanatra ledermedtem. Most komolyan észrevette? Jó, mondjuk nem vak…
- Nem gond, ha zenézek? – vettem az ölembe a táskám, és már ki is cipzáraztam, mikor hirtelen egy kéz nyúlt felé, és elvette tőlem.
- Héé! – vettem vissza Scootertől.
- Történt valami? – nézett rám, majd Justinra. Majd megint rám, és megint Justinra.
- Nem történt semmi. – vont vállat Justin.

Igazából én se tudom, mi van most. Olyan, mintha…haragudnánk egymásra. Pedig nem. Csak úgy teszünk. De halvány lila gőzöm sincs, hogy miért.

- Bent nem úgy tűnt. – mosolygott Kenny. Justinnal egyszerre néztünk össze.

Amint találkozott a tekintetünk, éreztem, hogy pirulok. Gyorsan lehajtottam a fejem, ami nem sokat segített, mivel fel volt fogva a hajam, így nem takarta az arcom.

Halottam, ahogy Justin felkuncog mellőlem. Erre csak megforgattam a szemem, és kibámultam az ablakon a merő, sötét hajnalba.

A következő pillanatban éreztem, ahogy kezei derekamra csúsznak, és magához ölel.

- Olyan édes vagy. – suttogta a fülembe, amitől végigfutott rajtam a libabőr. Annyira halkan mondta, hogy biztosra vettem, a többiek nem hallották.

Igyekeztem tartani az arcvonásaim, ami pár másodperc erejéig sikerült is, de végül csak kiült a mosoly az arcomra. Az ablakban tekintetem összeütközött az övével. Barna szemei most is gyönyörűen csillogtak a nagy sötétség ellenére.

- Úgy gondolod? – haraptam ajkamba.
- Nézz rám. – suttogta ugyanolyan halkan, mint az előbb. Előbb tekintetem Scooter-re és Kenny-re vezettem, akik mosolyogva néztek minket, majd Justinra pillantottam. Bár a kocsiba sötét volt, elég fény volt ahhoz, hogy jól lássam az arcát. - Igen, úgy gondolom. – nyomott egy hosszú puszit felső ajkamra. – És tudom, hogy akaratos vagyok. – mosolygott rám édesen, mikor elvált.
- Nagyon helyes. – bólintottam, majd én is adtam alsó ajkára egy puszit.
- Azt hittem ellenkezni fogsz. – görbítette le a szája szélét.
- Nem bírod a kritikát? – vigyorogtam.
- Tőled nem. – simította kezét az arcomra. Awwh, ettől a mondatától azt hittem, elolvadok.
- Én úgy szeretlek, ahogy vagy. – suttogtam, és nem érdekelt, hogy nyálas-e, vagy nem, az sem érdekelt, ha Scooter és Kenny kinevet, nem érdekelt semmi. Csupán ki akartam mondani, amit gondolok és érzek.
- Szeretlek. – motyogta, majd ajkait az enyémekre tapasztotta, és gyengéden megcsókolt.

***

8 óra előtt 7 perccel értünk oda a szállodánkhoz. Az időhiány miatt csak a szobát vettük ki, a csomagokat a hordárral vitette fel Scooter. Kicsit olyan érzésem volt New York-ba érve, mintha visszajöttünk volna oda, ahonnan elindultunk. Alighogy kiszálltunk a limóból, és bementünk az épületbe, máris sarkon fordultunk, és újra visszapattantunk a kocsiba. Negyed 9-re sikerült az Ellenhez érnünk, ami kész csoda volt ahhoz képest, hogy az utakon centiméterekre egymástól haladtak a kocsik, annyira zsúfolt volt.

- Kenny és én elől, aztán Justin, és Audry. – utasította Scooter.
- Én megyek leghátul. – javította Justin. Közbe akartam szólni, de Scooter megelőzött.
- Akkor maradj minél közelebb hozzá. – jött az újabb utasítás.
- Az nem lesz probléma. – vigyorodott el, mire vállba böktem. Ekkor leparkolt a limuzin.
- Mehetünk? – tette Kenny a kezét a kilincsre.
- Várj! – szólt közbe Justin, majd rám nézett. – Egy ideig bírnunk kellesz. Szóval fel kell tankolnom. – mosolygott, majd közelebb hajolt, és hezitálás nélkül csókolt meg. Alulról hajamba túrt, én pedig a nyakára simítottam a kezem.
- Mehetünk? – kérdezte újra Kenny, ezúttal kissé idegesen.

Justin kelletlenül elvált, és adott még egy utolsó puszit a számra, majd bólintott.

Abban a pillanatban Kenny kipattant a kocsiból, mögötte rögtön Scooter, majd én, végül Justin.

Amint megjelent Justin, a kordonok két oldalán álló rajongók hirtelen őrült sikításokba kezdtek. Nem néztem hátra, hogy Justin vajon mit csinál, inkább arra ügyeltem, hogy sikerüljön Scooter nyomában maradnom. Igyekeztem a leglehajtottabb fejjel menni, mivel elfelejtettem felvenni a szemüveget.

Nagy nehezen végül csak beértünk az épületbe. Rögtön a színfalak mögött találtuk magunkat, tehát ez valami vészkijárat lehetett.

Elsuhant előttünk egy statiszta, de amilyen gyorsan elment, olyan gyorsan vissza is tolatott, és mosolyogva nézett ránk.

- Jó napot. Csakhogy ideértek. – mosolygott a csaj. – Igen, éppen most érkeztek meg. – két ujjával közelebb tartotta a szájához a fejére felszerelt mikrofont, és úgy beszélt bele. – Kérem, jöjjenek velem. – intett a fejével, majd elindult.
- Elnézést a késésért de csúcsforgalom volt. – sajnálkozott Scooter.
- Nem tesz semmit. Még van fél óránk, azalatt vígan kikupálják a sztárocskát. – vetett hátra egy pillantást, amit Justin egy mosollyal nyugtázott.

Gyors léptekben haladva hamar odaértünk a „szépítkező szobához”. Justin bement, mi pedig odakint vártuk meg. Bő negyed óra alatt kész is lett. A hajával és az arcával jóformán semmit nem csináltak, viszont a ruháján drasztikus változás történt. A fekete nadrágot, fekete pólót és fekete Suprát felváltotta egy fehér nadrág, szürke póló, kék Supra összeállítás.

- Woow… - ennyit bírtam kinyögni, s harmadjára is végigfuttattam tekintetem a feje búbjától a talpáig.
- Kicsit színesebb. – nevetett.

Ahogy végeztem a harmadik stíröléssel is, olyan érzésem támadt, mintha hiányozna róla valami. Így visszafele kezdtem vezetni a tekintetem, és mikor felértem az arcához, láttam, hogy mosolyogva néz rám.

- Valami hiányzik. – magyaráztam összeráncolt homlokkal. Ismét elkezdtem végignézni, ezúttal lassan, minden porcikáját megnézve. Mikor a mellkasához értem, erősen éreztem a hiányt. És akkor beugrott. – A dögcédulád. – csettintettem az ujjammal.
- Igazad van. – mosolygott rám egy csaj, aki éppen akkor nyitotta ki az ajtót, ahonnan az előbb Justin is kijött. – Ezt elfelejtettük. – akasztotta Justin nyakába a kiegészítőt. – Most már kész vagy. Menj a kifutóhoz. – mutatott…öhm…valamire. Aztán láttam, hogy a szeme sarkából engem néz, így rá kaptam a tekintetem, amire csak elmosolyodott, de szemét nem vette le rólam. A végén még én jöttem zavarba, így tekintetem Justinra tereltem.

- Szurkolok. – tettem keresztbe mutató-és középsőujjam, és rámosolyogtam.
- Azt megköszönném. – nevetett, majd tenyerét szívére simította, és mély levegőket vett.
- Izgulsz?
- Igen. – vallotta be félénken.
- Egy adag izgalom nem árt. – vigyorogtam.
- Na szép. – vágta be a durcát.
- Jó, oké, nem szóltam. – csillapítottam a vigyorom mosollyá. – Ügyes leszel. – bíztattam.
- Ha te mondod. – vett mély levegőt, majd kifújta.
- Én mondom. – ütögettem meg a vállát. Tekintete Scooterre vándorolt, mire én is ránéztem. Scooter bólintott, bár nem tudom miért. Visszanéztem Justinra, aki éppen elmosolyodott, majd rám nézett, a következő pillanatban pedig már a karjai közt voltam.
- Nagyon szurkolj. – kért.
- Nagyon fogok. – ígértem, és jó szorosan megöleltem.
- Justin! – kiáltotta halkan egy statiszta, mire Justin elengedett, és megfordult. Intettek neki, hogy menjen, így egy utolsó pillantást vetett rám, majd megfogta a kezem, rászorított, és elengedte. Sarkon fordult, és futólépésben igyekezett a kifutó felé.

Mi pedig leültünk a hosszú kanapék egyikére, ahonnan félig meddig be tudtunk látni a függönyön keresztül, és mindent hallottunk is. Mikor bemondták Justin nevét, az ujjaim automatikusan keresztbe fonódtak.

Justin szemszöge:

Megszokhattam volna már, de még mindig szörnyen izgulok, mikor bemondják a nevem, nekem pedig mosolyogva meg kell jelennem kismillió néző előtt.

Most is ez történt. Centikre volt tőlem a kifutó, egyetlen fal választott el attól, hogy az idetolult emberek meglássanak. És egyetlen fal, hogy élő adásba kerüljek. Azt hiszem, el fog még tartani egy darabig, amíg elkezdem megszokni ezt a felhajtást. Ellen bemondta a nevem, és abban a pillanatban egy bökést éreztem a hátamon, ami azt jelentette, hogy indulhatok. Így hát igyekeztem a legnyugodtabb állapotomat előhozni, és mosollyal az arcomon kiléptem a fal mögül.

Abban a pillanatban szembetaláltam magam a közönséggel, akik őrült módjára sikítoztak, és a nevemet kiabálták. A színpad közepén pedig Ellen ült a kanapék egyikén. Lassacskán odaértem hozzá, és vigyorogva öleltem meg.

- Helló, Justin! – köszönt a szokásos lazaságával. 

- Szia. – mosolyogtam. – Örülök, hogy újra találkozhatunk. 

- Én is nagyon. Így legalább beindul újra a show. – mondta, mire a közönség hangos nevetésbe tört ki. – Csak vicc. – tette hozzá, és leült. Én is követtem a példáját. 

- Te vagy az első vendégem ebben az évben. Megtisztelő? – fordult felém, mire elmosolyogtam, a közönség felől pedig ismét nevetést lehetett hallani. 

- Persze. A legmegtisztelőbb. – vigyorogtam.

- Hogy kezdődött az éved? Történt valami izgalmas? – tért rá egyből a lényegre. Vagyis, neki nem lényeg, nekem viszont annál is inkább. Szívem gyorsabban kezdett verni, így semmit nem ért, hogy végre sikerült kicsit lenyugodnom. Hirtelen szerelmem arca jelent meg előttem, amin elmosolyodtam. – Hé. – csettintgetett a szemem előtt, mire hirtelen elpárolgott minden gondolatom. – Jó reggelt neked is. – mondta komolyan.

- Ó, jó reggelt. – nyújtóztam egyet vigyorogva, hogy kihúzzam magam a kínos helyzetből. – Hogy kezdődött az évem? – ismételtem meg a kérdést. – Nos, nagyon jól. Együtt lógtunk a haverokkal, összeruccant végre a család, szóval minden nagyon jó volt. Tartottunk újévi bulit is. – mosolyogtam.

- És engem nem hívtál meg. – mondta komolyan, mire a közönség nevetni kezdett. 

- A legközelebbin mindenféleképpen ott leszel. – nevettem. 

- Én is úgy gondoltam. – és ismét nevettek. – Eltelt egy újabb év. – tette hozzá, ami inkább bevezető volt valami komolyabb témába. Ismerem már. – Idősebb lettél. Emlékszem még, hány évesen jöttél először az Ellenbe? 

- Persze. 15 évesen. Juj, de rég volt. – nevettem, a közönség felől pedig „olyan cuki” és hasonlókat lehetett hallani, amin csak elmosolyodtam. 

- Igen. 15 évesen. Emlékszel mit mondtam még neked? 

- Attól függ melyik részére kell emlékeznem. – vigyorogtam. 

- Nézzük meg. – fordult a képernyő felé, a közönség pedig sikongatni kezdett. 

Mikor elindult a videó, elhallgattak.

Mosolyogva néztem vissza a videót. A végén a sikítozások összefolytak a valóságban sikítozó rajongókkal, majd megállt a videó, és egy Ellen feliratú képre váltott.

- Mit szólsz hozzá? Emlékszel még? – kérdezte Ellen, miután lecsillapult a közönség. 

- Persze, emlékszem. „Nem is lehetnél aranyosabb.” – idéztem vigyorogva egy mondatot a sokból. 

- Talán kissé felbecsültelek. – döntötte oldalra a fejét, mire kérdőn néztem rá, a közönség pedig hangos nevetésbe tört ki. Nehéz volt megállnom, hogy ne nevessem el magam, mert tudtam, hogy csak viccel.

- Úgy gondolod? – tettettem fapofát. 

- Persze. – bólintott. – Csak vicc. – legyintett mosolyogva, a közönség pedig szokás szerint felnevetett. 

- Köszi. – nevettem. 

- Ha már így kiragadtál egy mondatot, én is kiragadnék. „A csajok imádnak téged. Izgalmas, nem?” – húzogatta a szemöldökét.

- „Elképesztő.” – idéztem a válaszom. – Még mindig elképesztőnek tartom. – tettem hozzá. 

- Eltelt már azóta 2 év. Nem akadt össze a tekinteted még olyan lánnyal, aki első ránézésre nagyon bejött? – kérdezte. Ezt a témát nagyon hanyagolni akartam. 

- Sok rajongó vesz körül, és nagyon nehéz mindenkit észrevenni. – válaszoltam egyszerűen, ezzel remélve, hogy le tudjuk tudni ezt a témát ennyivel. 

- Nem kifejezetten rajongókra gondoltam. Általánosságban. Van olyan lány, aki szebbé teszi az álmaidat? – fojtott el egy mosolyt. A közönségből valaki közbefütyült, mire csak elmosolyodtam.

- Van. – vontam vállat, ezzel próbáltam terelni a szó jelentőségét. Elképzeltem Scooter és Kenny ijedt arcát, ami ördögi mosolyra késztetett, aztán elképzeltem Hercegnőm édes mosolyát, ami engem is azonnal ellazított.

- Kiről van szó? – csapott bele a gondolataimba Ellen hangja. – Nekem elárulhatod. – kacsintott rám. 

- Nektek elárulhatom? – fordultam a közönség felé. Hangos sikítozás, és őrjöngés volt a válasz. – Rendben. Az illető… - vettem mély levegőt. – Az anyukám. – mosolyogtam. Számítottam a reakciójukra, így nem volt meglepő, mikor mindenki hangos „óóóóó”-zásba kezdett. 

- Velem is szoktál, ugye? – próbálta Ellen túlharsogni a tömeget.

- Persze. – bólintottam vigyorogva. Természetesen sem anya, sem Ellen nem az álmaim szereplői. Az én álmaimnak csak egyetlen szereplője van: Az Én Audrinám. 

- Oké, pszt. – mutogatott Ellen a levegőbe a közönségnek, mire ők csak nevetve abbahagyták a sikítozást. – Mennyi ideje is volt a hajvágásod, Justin? – kérdezte Ellen, mikor a közönség elcsendesedett. 

- Húha. Igazából fogalmam sincs. – vallottam be zavartan. – Talán olyan fél éve. – tippeltem. 

- Igen, egészen pontosan olyan 5 és fél hónapja. Megnézzük azt, amikor eljöttél ide az új hajaddal? 

- Nézzük. – bólintottam nevetve, mire a közönség sikítozott párat.

Csak egy rövid bejátszás volt arról, hogy miután levágattam a hajam, eljöttem Ellenhez, aki megdicsérte a hajam, majd a rajongóktól is megkérdezte, hogy tetszik-e nekik, mire hangos sikítozás volt a válasz. Mindössze pár másodperc volt az egész. És ahogy az előbb, a sikítozások a videóban és a valóságban ismét összefolytak.

- Király. – vigyorogtam. 

- Megbántad, hogy levágattad? 

- Határozottan nem. – mosolyogtam. 

- Szexisebb és érettebb, de én a cuki kisfiút is szerettem. – mondta. 

- Én is szeretlek, Ellen. – vigyorogtam, mire a közönség ilyen „mindjártelolvadok” sóhajokat hallatott. 

- Köszi. – mosolygott, majd ismét fapofát vágott. – Mióta levágattad, észrevettél valami változást? Úgy értem, több csaj nyomul rád, vagy valami?

- Mondhatni. – bólogattam. – De a fő változás az az, hogy már nem illetnek „cuki” jelzővel. – nevettem. 

- Felnőttesebbnek látszol. 

- Nem csak látszom. – vigyorodtam el kajánul, mire a közönség sikítozni kezdett. 

- És az egód is nőtt. – bólintott Ellen, mintha újabb ténymegállapítást tett volna. – Csak vicc. – nevetett.

- Köszi. – vigyorogtam. 

- Mi lenne, ha felráznánk egy kicsit a bulit? – váltott témát. 

- Felőlem. Mi a program? 

- Mit szólnál egy kis tánchoz? – ajánlotta, mire a közönség sikítozni kezdett. 

- Menjünk. – vigyorodtam el, és felálltam, ahogy Ellen is.

A zene elindult, én pedig bele is kezdtem a táncba. Jó volt most kicsit felszabadulni. És egy kicsit fáztam is, szóval duplán jól jött a mozgás. Bár most inkább öleltem volna magamhoz Drint, minthogy tánccal melegítsem fel magam.

De a végén egész jól belejöttem, és ritmusosan lépdeltem a közönség között. Voltak őrült rajongók, akik össze-vissza akartak tapizni, és voltak normálisak, akik megelégedtek egy-egy pacsival. Néhány ilyet egy-egy random öleléssel „jutalmaztam”. Aztán visszaértünk a színpadra, és Ellen a kamera felé fordult.

- Ennyi volt a mai adag Justin Bieber-ből. – karolt át Ellen. - Hamarosan jövünk vissza, és kielemezzük egy sztárvendégünk tenyerét. – kacsintott a kamerába. Adott egy puszit az arcomra, én pedig visszaadtam neki, majd hirtelen kialudtak a fények. 

- Ennyi. – kiáltotta egy ember, gondolom a rendező. – Köszönjük, Justin, hogy eljöttél hozzánk. – lépett mellém, és a kezét nyújtotta.

- Mindig örülök a meghívásnak. – ráztam meg a kezét. 

- Örömmel hallom. – mosolygott. 

- Megyek öltözni, ha nem probléma. – próbáltam menekülni. 

- Csak nyugodtan. – bólintott, én pedig sarkon fordultam, és elviharzottam arra, amerről jöttem.

Türelmetlenül vártam, hogy leszereljék rólam az elektronikai kütyüket, mikor pedig megtörtént, gyors lépésekben haladtam az öltöző felé, remélve, hogy útközben összefutok szerelmemmel. 

Amint erre gondoltam, hirtelen megjelent előttem Ő, mögötte két oldalt Scoo, és Kenny. Megkönnyebbülve mosolyodtam el, és lassítani kezdtem.

- Látod? Minden zsírul ment. – mosolygott rám. Megnyugtató volt újra látni a mosolyát. Esküszöm, ha így fogom folytatni…! Egy fél órára váltam el tőle, és máris hiányzik. Mi lesz akkor, ha több időre kell? Bele sem gondolok. 

- Szurkoltál? – léptem elé, és jó szorosan megöleltem. Beszippantottam édes illatát, amitől rögtön úgy éreztem, hogy megkaptam, amim hiányzik. 

- Persze. – vált el, mire én is elengedtem. 

- Akkor csakis amiatt. – mosolyogtam. 

- Szívesen. – mosolygott félénken, majd elnevette magát. Nem tudtam mit csináljak. Meg akartam ölelni, meg akartam simogatni az arcát, de nem tudtam. Így csak egy mosollyal nyugtáztam mondatát. 

- Köszönöm. – tettem mégis hozzá. – Megyek gyorsan öltözni. – azzal már ki is kerültem, és indultam tovább.

- Öhm…Justin! – szólt utánam lágy hangon, mire megfordultam. – Itt van az öltöző. – kuncogott, és a mellette lévő ajtóra mutatott. 

- Ó. – ennyit bírtam kinyögni. – Köszi. – nevettem, és az ajtó felé igyekeztem.

Scoo és Kenny felhúzott szemöldökkel, mosolyogva néztek. Nem tudtam mire vélni, így bementem az ajtón, ahol egyből megpillantottam Sarah-t. Sarah már szinte a barátom. Mindig ő csinálja a hajam, ő öltöztet, mikor itt vagyok. És hát elég sokszor vagyok itt…